NaturePhotoBuilder: Téli kalendárium

Miközben a média óriási lelkesedéssel veti magát a tél okozta hírekre, kivesézi a „fehér orgia” minden aspektusát és csámcsognak az emberek szerencsétlenségén, addig minket örömmel tölt el hogy végre olyan tél van amire már hosszú évek óta nem volt példa. Legalábbis nem a naptár szerint igazodva. És eszünkben sincs otthon, a meleg fűtőtestek mellett összegúbózva tölteni a telet.

Már november közepétől téli túrának számított minden magashegyi kiruccanás. Teljes harci díszben (értsd: kötél, jégcsákány, mászóvas, stb)mozogtunk a hegyekben. Volt túra ahová még a fényképezőgépet sem vittem .. komolyan! Máskor meg végigcipeltem de elő sem vettem, esetleg max 1-2 képet készítettem. Minden gramm számít, és a gép irtó nehéz. Rögtön 2 ilyen túra is eszembe jutott:

Bucsecs – Légpárkány

Itt cipeltem a gépet, de igazából egyetlen kép készült. Vagy mászni kellett és nem volt lehetőség előkotorni a zsákból, vagy olyan szél volt hogy nem mertem előszedni, vagy olyan köd hogy nem volt érdemes fotózni. Legtöbbször meg ezeknek a kombinációja.

Bj: Molnár László, Ráduly Sándor, Papp József és Pálházi Robert

A Fehér fal gerincéig, bár mászósabb, jó hangulatban telt, mindenki tudta mi a feladata, élveztük a lábunk alatt egyre mélyülő teret, az egyre tágasabb panorámát. De amint kijutottunk a gerincélre hirtelen erős szél vágott mellbe és időnként négykézlábra kényszerített a lökésekben érkező légtömeg. Majd a platóra érve mutatta meg igazán erejét, ráadásul olyan ködben, hogy csak jó terepismeretünk vezetett át az ereszkedésre alkalmas Fehér völgy felső bejáratáig. Erősen szélnek feszülve küszködtünk a teljesen sík, tájékozódási pontoktól mentes terepen. Aztán amikor már a széllökésektől védett szakadékvölgyben reménykedtünk az egyszerű és gyors ereszkedésben, akkor kezdődött a neheze. A kijegesedett sziklatömbök közt csordogáló vízesések folytak a völgy mindkét oldaláról, pontosan ott ahol a mi útunk is vezetett. A sziklákat borító vékony jégrétegen egyensúlyozva igyekeztünk tudomást nem venni a rajtunk átfolyó vízről. Biztosítani is kellett, ami plussz időt igényelt, ráadásul a völgy felénél már ránksötétedett.

Megkönnyebbülve ültem le a völgy alján kiszélesedő tisztáson, várva hogy a túratársak imbolygó lámpafényei is odaérjenek. Lassan bandukoltunk le a város szélén hagyott autóig. Nem kellett ringatás aznap éjszaka ..

Királykő – Hídak völgye

Nos, ide egyszerűen nem is vittem a fotógépet. Régóta listás ez a túra, a hegység ezen szakadékvölgye valahogy mindig kimaradt a műsorból. Minden súly számított, és a kevés hóval borított sziklákon amúgy sem volt kényelmes fotózással bíbelődni. Maradt a túratársak kis kompakt gépje amit a kabát zsebében is vinni lehet.

Gyönyörű a völgy, akinek nem idegen a biztosítás, kötélkezelés, és alapfokú sziklamászás, annak erősen ajánlom. Bíztatásként elárulom hogy a menedékháztól velünk tartott egy kutya is. Hogy hogyan csinálta fogalmam sincs, tapasztalt hegymászó lehet, mert bár mi minden sziklaküszöb alatt elküldtük - hogy márpedig itt nem tud feljutni- valahogy, csak ő tudja milyen keskeny párkányokon, mégis leküzdötte a nehéz szakaszokat, és boldogan ért be minket pár perc késéssel. Egyre nagyobb csodálattal voltunk iránta. Aztán a völgy legmagasabb sziklaküszöbén (kb 10-12m) már tényleg nem volt ahogy feljusson. Mi már készek voltunk felhúzni vagy feltolni, akár ölben is, de nem volt hajlandó beleegyezni. A határozatlan helyzetet végülis ő oldotta meg, rájött hogy feljebb nem jöhet, megfordult és eltűnt az első sziklatömb mögött, lefele a cseppet sem veszélytelen szakaszokon. Néha még most is eszembe jut, és remélem gond nélkül lejutott.

A Hegyes torony aljában ...

Mi is gond nélkül jutottunk fel a főgerincre, majd a Cioranga párkányon ereszkedtünk vissza (már meséltem erről az újabban turistajelzéssel ellátott szakaszról). Lefele találkoztunk egy csapattal, köztük az egyik elcsigázottan üldögélt, és még mindig volt jó óra mászásuk a főgerincre, miközben kb egy óra volt sötétedésig is. Szerencsére visszafordultak, bár így is sötétben kellett lebotorkálniuk az erdőn keresztül a hegy lábáig. Remélem ők is gond nélkül leértek ...

Fogarasi havasok

Ha valaki tájfotózással foglalkozik, akár profiként akár amatőrként, vagy csak érdeklődik a téma iránt, szinte biztos hogy találkozott már Szabó Zsolt András nevével az interneten, a közösségi oldalakon, fotós szaklapokban vagy kiállításai révén. Az ő kezdeményezésével szerveződött fotóstúra a Fogarasi havasokba. Felek (Avrig) bejáratánál találkoztunk egy napsütötte novemberi napon, innen mentünk tovább a Barcaciu ház felé, autóval egy darabig, aztán a sáros erdei úton dagonyázva, majd a menedékház környékén a kijegesedett havat taposva. Célunk volt felköltözni a főgerincre helyezett kis menedékkunyhóba – vagy inkább menedékdobozba – így a Barcaciu háznál csak pihenni meg falatozni álltunk meg. No meg üdvözölni Petre bátya menedékházast. Hátizsákjaink erős 20+-asok voltak, benne minden túlélésre alkalmas felszerelés, rajta lógott a fotótáska, állvány, kötél és egyébb biztonságunkat szolgáló cuccok. Görnyedeztünk alatta ... és amint letértünk a kitaposott nyomokról minden egy fokozattal nehezebb lett. Csak a Scarisoara platón enyhült a hó mélysége, de felváltotta az igencsak erős szél lökései. Nekidőlve próbáltuk erőltetni a haladást de tekintettel a főgerinc alatti szakasz kitettségére és a csapat gyorsan fogyatkozó erőnlétére, úgy döntöttünk hogy bevárjuk a napnyugtát, fotózunk, majd visszamegyünk a Barcaciu házhoz éjszakára.

A Serbota napsütötte csúcsa, háta mögött a felhőkbe burkolózott Negoj

Előtérben a Ciortea hármas csúcsa, háta mögött az éles északi gerincét mutató Boia

Bj: Scara, Garbova (a nyereg alacsonyabb, de sziklás csúcsa), Boia, Ciortea, Turnul Avrigului

Fotózni is nehezen lehetett, elbújni a széllökések elől nem volt ahová, az meg minduntalan felborítani akart, gépestől-állványostól. Megkönnyebbülten értünk vissza az erdő szélvédett csendjébe és a fejlámpák imbolygó fényét kísérve ereszkedtünk le a házig.

A második nap szinte pontosan az első tökéletes másolata lett. Azzal a különbséggel hogy ezúttal már több tucat másik túrázóval osztoztunk a nyomtaposásban és az orkánerejű szélben. Újra teljes felszerelésben vágtunk neki, újra lemondva a főgerincről nyíló panorámáról. Mindenki más is ugyanígy. Belátva hogy odafönt még rosszabb lehet, újra várakozás a napnyugtára, majd újra vissza a házhoz aludni, csakhogy ezúttal a padláson maradt számunkra szabad hely. Legalább kihasználtuk a hálózsákokat is ...

A Scarisoara plató apró tavacskája, háttérben a Negoj

Harmadnapon természetesen elállt a szél, kellemesen melegedett, de mi már csak a hegységtől távolodva néztünk vissza az ismerős csúcsok napsütésben csillogó ormaira. Viszlát mihamarabb!

Gyula + Keszthely

Ugyancsak fotós megmozdulás. A sepsiszentgyörgyi Vadon egyesület természetfotó klubja tett eleget magyarországi fotósklub (Vadászati Kulturális Egyesület) meghívásának, miszerint pár nap vadfotózást és egy közös kiállítást iktattunk be programunkba. Így érkeztünk a határmenti fürdőváros - Gyula – mögötti hatalmas vadaspark vendégszállójába és próbáltuk pár alkalommal becserkészni a park dámszarvasait. Bevallom nem sok sikerrel ...

A szarvasok félénkek és gyorsak voltak, annyira megközelíteni őket hogy jól fotózhatóak legyenek, lehetetlennek bizonyult. A lesen való üldögélést hamar meghiusította a csipős hideg – mégiscsak december volt – a cserkelő sétálás meg csak arra volt elegendő hogy melegen tartsa végtagjainkat, ám elég közel nem kerültünk egyetlen nagyvadhoz sem.

Átutazva Keszthelyre lemondták a darvak fotózását is, a hidegek miatt a Kisbalatonról is elvonultak a madarak. Maradt a kiállításra hozott fotóanyag előkészítése és a kiállítás megnyítása. Meg az elengedhetetlen jókedv. Fotótémának és szállásnak egyaránt ott volt a keszthelyi kastély, ahol a csípős hajnal fényeit kihasználva készítettem is pár képet.