2013. december 30., hétfő

Idén másodszorra – Negoj


Nem tudtuk eldönteni mi lehet a jó taktika. Az első rend hó már olvadni látszik, bár az északi oldal tartogathat meglepetéseket. Végül a minimális felszerelés mellett döntöttünk. A cél a Negoj csúcs. A fotózás is fontos eleme a túrának, tehát ha szép fényeket akarunk igencsak korán kell indulni.

Korán is keltünk.  A menedékház melegét magunk mögött hagyva az éjszaka sötétjében indultunk, fejlámpáink fényei bátortalanul világították az előttünk levő szűk teret. Egyre magasabbra másztunk az egyre havasabb, kövekkel teleszórt hegyoldalon, és csak a hajnal derengő fénye fedte fel a végtelen sötétségből előbúvó részleteket. Pontosan annyi hó maradt ami arra nem elég hogy megtartsa súlyunkat és kényelmes lépést biztosítson, ám annyi volt hogy eltakarva a kövek közti alattomos üregeket megnehezítse a tájékozódást, és jelentősen lelassítsa a járást.

A Negoj csúcs északi fala 

Hogy minél hamarabb kikerüljünk a Negoj csúcs hatalmas tömbjének takarásából, a Pásztor nyereg sziklás, láncokkal biztosított szakasza felé vettük az irányt, és éppen átmásztunk a gerinc délkeleti oldalára amikor végre kisütött a nap. Erőteljes narancsszín árasztotta el az addig ezüstszürkében játszó hegyoldalakat. Alig volt idő pár fotóra a gyorsan változó fényekben. A napkorong meglepő gyorsasággal emelkedett, mi meg a hegység északkeleti lejtőin szétnézve talátuk magunkat a jeges meredélyek, hóval födött kőlabirintusok között.

A Pásztor - nyereg

A Negoj északkeleti oldala

Végtelennek tűnő idő alatt verekedtük át magunkat a Caltun tó fölötti nyeregbe. A tóparton akartunk fotózni a még kora délelőtti meleg súrlófényeket kihasználva, ám elfelejtettem egy apróságot. A téli napkorong útja annyira alacsonyan halad hogy a Caltun-Lespezi csúcstömb árnyékában fekvő tavat ilyenkor egyáltalán nem érik el a napsugarak.

Szomorkásan fordítottunk hátat a reményteljes fotólehetőségnek, majd az egyre mélyülő hóban kapaszkodtunk a főgerinc irányába. Felérve – ezúttal – nem csalódok számításaimban, a hegy déli oldala teljesen hómentes, nyári körülmények között jutottunk fel a Negoj tetejére. Csak az erős széllökések zavarták a pihenést, a kilátást azonban semmi. Az őszi tiszta, páramentes légrétegen át tisztán láthatóak voltak nemcsak a Fogaras csúcsai, hanem a szomszédos és azon túli hegyvonulatok is.

A főgerinc előtti szakasz .. Zsilka Sándor, és hátul Gál Laszló a képen

Az északi és déli oldal kontrasztja ...

Látvány a csúcsról keletre (többek közt a Buteanu-Kecske csúcsok, és a Moldoveánu jobbra hátul)

Panoráma nyugatra : Suru, Ciortea, Scara, Serbota csúcsokkal .. és a hírhedt Saratii gerinc elől

Na és jómagam a csúcson :)
A kötelező fotósorozat után igyekszünk szélvédett helyet találni. A Serbota csúcs felé vezető Saratii gerinc ötlete határozott ellenállásba ütközött. A főgerincről a Kleopátra tű felé ereszkedő ösvény jelentette a szél előtti menedéket, és az egyetlen járható útat, viszont itt újra a kijegesedett északi meredélyen voltunk kénytelenek ereszkedni.  És micsoda ereszkedés ! Mászóvasak és jégcsákány hiányában foggal-körömmel kapaszkodva minden kiálló kőbe, kihasználva annak legapróbb kiszögellését is.  Felfele egy spanyolul beszélő kötélparti mászott ugyanitt, teljes téli szerelésben. Hirtelen butának és meztelennek éreztem magam, és átéreztem döntésünk súlyát miszerint mindenféle felszerelés nélkül mászunk. Helyenként igencsak megnőtt a rizikó, és csak a jószerencse mentett meg mindannyiunkat a kicsúszástól.  És hát ilyent nem tesz az ember ha öreg hegymászó szeretne lenni – tudjátok a szólást – van vakmerő hegymászó és van öreg hegymászó, de vakmerő és öreg hegymászó nincs J. És én szeretnék öreg hegymászó lenni ...

Bevallom megkönnyebbültem amint elértük a hegyoldal biztonságos és kevésbé meredek szakaszait, ahonnan már kellemes ösvényen ballagtunk vissza a házig. Már csak pihenni akartunk, meg enni, és újra pihenni. Nem volt szándékunkban lemenni a hegyről, másnapra meg egy könnyű túrát terveztünk a Saratii vízesés alá fotózni. A másnapi időjárás ennek is kedvezett, a felhősebb, homályosabb égbolt kevesebb fényereje jól szolgált a hosszú záridőnek, így szépen elmosható volt a mozgó víztömeg.



Délután a menedékház teherhordó szamaraival indultunk le a hegyről, egymást kerülgetve a kanyargós ösvényen.  Ők holnap visszatérnek a hegyre ... mi vajon mikor térünk vissza újra ?

2013. december 27., péntek

Sziklaút a Zárt tisztásra - Királykő


Már hiányzott a szikla. Az utóbbi idők erdőtaposása után vágytam az látványos sziklaútakra.  Megyünk ? – kérdezte Laci.  Megyünk hát - feleltem gyorsan . . aztán már csak a célt kellett meghatározni. Választásunk a Királykő mészkőbérceire esett, egy, a listámban még mindig elvégzetlen feladat ... a Zárt tisztásra vezető Lándzsa szakadékvölgy kimászása, majd a tisztásról ereszkedni a Nagy Kőfolyásra.

Már viszketett a tenyerem miközben a Zernyestről  a  Plaiul Foii ház felé tartó úton zötykölődtönk, majd alig vártam hogy a Spirlea menedéktől a déli gerinc falai alatt kanyargó ösvényen kapaszkodva elérjük a szakadékvölgy bejáratát és végre belekapaszkodjak a stabil fogásokba. Igaz a Lándzsa völgy csak rövid időre (1-1,30 óra) nyújt élvezetet. Ennek ellenére semmivel sem marad alatta a hegység többi szakadékvölgyének ... impozáns falakkal szegélyezett, egyre szélesebb  panorámát láttató fehér kővályú. A mászással minduntalan sietnem kellett, társaim gyorsan követtek a sziklafolyósón, és hát hatásos fotókat fenntről lefele lehet készíteni, ráadásul ember is kell rá, hogy érzékelhetőek legyenek a hegy méretei. Így másztam elől, majd visszafordulva igyekeztem a többieket elkapni egy-egy jellegzetes szakaszon kapaszkodva.

Laci és Józsi két mászás között ...

Egyszerre csak kinyílt a szűk vályú,  a hatalmas  mészkőfalak eltávolodtak egymástól, átengedve a terepet az előttünk kitárulkozó, regénybe illő tisztásnak. Zárt tisztás – régen jártam itt, emlékszem akkor a Középövről ereszkedtünk le ide .. és azóta is csak a főgerincről láttam e rejtett kis sarkát a hegynek. Azt mondják a vadfotósok paradicsoma, aki zergét akar fotózni az itt nagy eséllyel készítheti el hőn ahított fotóját.  Természetesen most is békésen legelésztek, ügyet sem vetve a hívatlan látogatókra.


Ámbár tájfotósként sem megvetendő a helyszín, a meredek – néha áthajló – falakkal körülvett tisztáson elsőre mégsem a fotózás hanem az egyszerű áhítat az ami megállásra – sőt leülésre – készteti az embert. Csak ritkán lehet ennyire meghitt, zárt sarkot találni a hegyekben is.

Felfele a főgerincre két sziklaúton lehet kijutni a tisztásról. Az egyiken , az ún. 2 órás kéményen (merthogy szembefordulva a fallal az óramutató kettes számának irányában keresendő)  ki is másztunk – csak a hecc kedvéért – majd ugyanott visszaereszkedve a tisztásról lefele vezető 2 lehetőség közül a Nagy Kőfolyás tetejére vezető útat választottuk. Sietnünk kellett, a késő ősz korán elbúvó napja is megkezdte meredek ereszkedőjét az erdő mögé ...

A Nagy Kőfolyást csak az tudja elképzelni aki már látta a saját szemével. A föléje emelkedő hatalmas mészkőfal eróziója állandóan életben tartja a kőfolyást, az alólról terjeszkedő törpefenyves ellen harcolva. Ki tudja melyik győzedelmeskedik e időkön túl tartó viszályban? Az elszánt konoksággal törtető növényzet át tudja vészelni a folyamatos kőzáport ?

A Nagy Kőfolyás


A Nagy Kőfolyás teteje .. jobb sarok irányába vezet ki a Vörös öv ...


Elérve a jelzett ösvényt – csak hogy ne kelljen ismét a Spirlea útját járni – a Tamás nyereg felé kanyarodtunk. Sok jóval nem kecsegtet a favágók és a széldöntötte erdős hegyhát, de a nap folyamán bejárt út csodálatosan látszik innen, és én minduntalan visszafordulok fotózni, még akkor is amikor társaimat már elnyelte az erdő sűrűje. 

A Lándzsa szakadékvölgy ... és a Zárt tisztás

A Nagy Kőfolyás . .számomra kissé szokatlan szögből



2013. december 20., péntek

Mit csinálnak a medvék ha nem látja őket senki





2013 május vége. Ekkor indult el az a NationalGeographic projekt amely – dióhéjban fogalmazva – a Kárpátok vadvilágának helyzetét hivatott felmérni, kiélezve a nagyragadozókra.

Számos érdeklődő kérésére, most hogy a NatGeo engedélye is megvan, próbálok valamelyest betekintést engedni  a projekt folyamatába, körülírni annyira hogy sejthető legyen pontosan mi is folyik a TWP (Transylvanian Wildlife Project) udvarán, meg hát rövid betekintést nyújtani a vadon rejtett életébe.

Persze ennek előzményei  pár évet visszanyúlnak a múltba. Azt hiszem sokan közületek már tudjátok hogy a 2011-ben idelátogató NatGeo filmstáb terepmunkáját és logisztikai feladatait mi (a TWP) támogattuk. Egy dokumentumfilm forgatását segítettük, és most már az sem titok hogy a film alig pár hete látott napvilágot az USA-ban, The Secret Life of Predators címmel. Bár ennek igencsak kis része lett a kárpátkanyar erdeiben forgatva, mégiscsak meghatározó szerepe lehet – más hasonló filmekkel egyetemben – az erdélyi természeti örökségeink jövőjét illetően.  Mindenesetre mi türelmetlenül várjuk az európai  „premiert”, várjuk viszontlátni képernyőinken közvetlen környezetünket.

Tehát, ebből a kapcsolatból alakult ki az, ami szerintem a NatGeo által a TWP-be, és személyesen belénk  vetett bizalmáról szól, az hogy  kis csapatunkat képesnek tartották arra hogy végigcsináljunk egy évre szóló tudományos felmérést, és ezt anyagilag is lelkesen támogatták.  Abban az időben az egyesület elnöke, az angol származású, Németországban élő Paul White, rengeteg munkát és időt fektetett be hogy e kialakult kapcsolat ne csak baráti szinten maradjon, hanem konkrét támogatással alapozzuk meg tevékenységünket. A dolgok ezen alakulása tehát igencsak örömünkre szolgált, gondolkodás nélkül vágtunk bele egy olyan munkába amiről azt sem igazán tudtuk hogyan kell elkezdeni.  Természetesen a lelkes hozzáálláson kivül szükség volt más ismeretekre is, és ez hozta vissza egyenesen a csapat élére Victoria Hillman természetfotóst, akinek tanulmányai is beillenek a dologba, és akivel már régebben is volt szerencsénk együtt dolgozni.

A csapat : balról - Victoria Hillman, Gál László, Paul White (már nem tag) és a csomagtartón jómagam :)
(Nincs jelen ezen a képen Bálint Botond, és az egyesület külföldi vagy külföldön élő tagjai)


Kidolgoztunk egy munkatervet, meghatároztuk a munkamódszert, majd első lépésként kiválasztottunk egy mintaterületet, ahonnan a begyűjtött adatok alapul szolgálhatnak akár egy teljes kárpáti erdőkre kiterjesztett „eredményhirdetésre „ is.  Már az sem titok hogy a kiválasztott terület a Natura 2000 részét képező, és  a Vinca Minor Egyesület gondnoksága alatt álló, kb 6000 hektáron fekvő Csomád-Bálványos terület lett.  Nem ez volt az egyetlen kiszemelt terület, viszont itt találtunk segítségre, megértésre, és támogatásra. És nemcsak a gondnokság részéről hanem a tulajdonosok részéről is.  Hogy miért ? Talán mondanom sem kell hogy nem mindenütt fogadják szeretettel az erdőben sokat látó szemmeket/kamerákat, sokat halló füleket.

Továbbá beszereztük a teljes felszerelést és nekiláttunk a terepmunkának. Vagyis innen kezdve azt csináltuk amit amúgyis csinálnánk – jártuk a természetet.  A projekt tudatának teljes önhittségével indultunk el a „mi” területünkre, aztán gyorsan lettünk leültetve a tulajdonosok, erdészek, vadőrök által.  Ki magasra mászik, nagyobbat esik ugyebár .. Természetesen nem minden érintett személy tudott rólunk, de a barátságos megközelítés megoldást hozott ezirányban is, és végül bátran járhattuk a legeldugottabb erdőzúgot is.

Ki lettek helyezve az infrakamerák, ezek főleg a Laci eddigi megfigyelései  és tapasztalatai alapján, no meg a helszínen felmért nyomok alapján jól meghatározott helyekre, és miközben tovább végeztük dolgainkat, vártuk hogy a kamerák is teljesítsék a hozzájuk fűzött reményeket.  És hogy mi hogyan is végezzük dolgainkat ? Nos, azt az elméletet alapul véve hogy nem lehet a ragadozók (sem más állatfaj) reális helyzetét felmérni az élethely, táplálékforrások és más befolyásoló tényezők (fakitermelés, legeltetés, turizmus) nélkül, végeredményben teljes biodiverzitás felmérés lett a vége. Kezdve az élethely, növények, bogarak és madarakon át az emlősökig mindent figyelni kell. Így leírva is rémisztően hangzik igaz ? Mi is szorongva fogtunk neki ekkora munkának. Fotóztuk a virágokat, bogarakat, mindent amit láttunk, meghatároztuk a pontos fajokat, listákat meg naplókat vezetünk ...

A csapat felállása igazán kedvező, hiszen Victoria entomológus, ő lefödi a bogarakkal kapcsolatos anyagot, jómagam a tájfotózásban illetve a növényvilágban vagyok némileg jártasabb, Laci a madarak és emlősök területén jeleskedik. Bálint Boti meg én foglalkozunk a logisztikai és pénzügyi problémákkal , illetve Laci és Viktoria a felelős a NatGeo, facebook stb portálokon megjelenő cikkek ügyében. A hazai média időnként felerősödő szomját meg mindannyian igyekszünk kielégíteni J.

Nos ... gyakorlatilag pár hónap elteltével mondhatni  rutinszerű lett a projekten belüli munka. Kitisztult hogy kinek „fekszik jobban” a terepmunka, a bürokratikus papírmunkák, logisztika, miegymás. Szépen gyűl a fotózott és filmezett anyagmennyiség, a felszerelt kamerák anyagai mindent várakozást felülmúltak, és folyamatosan készülnek a cikkek amelyek a NatGeo weboldalon is megtekinthetőek. (http://newswatch.nationalgeographic.com/author/victoriahillman/).

És végre álljon itt is pár kisfilm - ezúttal csak medvék ... rövid betekintés hogy  miként is zajlik az erdő mindennapja ..





Természetesen ennél sokkal többmindent láttunk, filmeztünk, fotóztunk ... ezeket egyelőre nincs jogunkban kiadni vagy megosztani, ám ha mindennek vége, akkor elárulom, igazi csemegéket, érdekességeket mutathatunk. De ez maradjon a jövő titka ...