2008. október 26., vasárnap

Retyezát túra 2008 június

Retyezát tura – június 2008

Bevallom ... utoljára a 90-es évek végén jártam a Retyezátba, bár abban az időben sokszor voltam ám. És még volt egy hiány ... csak télen jártam arra, a nyári Retyezátot csak fotókrol ismerem. Vagyis most sok volt a bepótolandó élmény. Végül idén júniusban 8-an indultunk el, két autóval a Hunyadi vár fölé magasló Retyezáti bércekre a Déli Kárpátok nyugati csücskében. Nem volt túl sok időnk, összesen 4 nap, jó vagy rossz időben, de a túratervet teljesiteni kell.


Az első nap nagy része rámegy az utazásra, Brassó - Nagyszeben - Piski - Ohaba de sub Piatra útvonalat követve érünk a hegy lába alá, ahol elhagyva az autókat, hátunkra kerülnek a terhek. Az idő sem kedvez, lassú esőben tapossuk a köves erdei utat, majd egy gyönyörü erdőn át érjük el a Gentiana menedekházat (kellemes, régi emlékek törnek elő bennem, szinte otthon érzem magam). Rövid pihenés, majd amire elérjük a Bucura hágót , már mindjárt este van.

Viszont innen már csak ereszkedni kell egy keveset, és mindenki megkönnyebülve szabadult meg a 6 óra alatt “ nagyra nőtt” hátizsákoktól.

Másnap kellemes időre ébredtünk, talán csak én és G. Laci voltunk kissé szomorkásak, lévén hogy az éjszaka leple alatt elhordta kajánk egy részét a róka. De sebaj, hiszen süt a nap, és akár a saját kajánkat esszük, akár másét, hamarosan indulnunk kell.


Ma a Judele csúcs a cél, a Slaveiu gerincen át. Csapatunk kétfelé vált, M. Andris és felesége Zsofi a Peleága csúcsra mennek, mi többiek az eredeti terv mellett maradunk. Nem tudunk betelni a látvannyal, kattognak a fotógépek, alig haladunk annyira lefoglal a lelkes fenyképezés … tájat, virágokat, egymást, mindent beleszoritva a memoriába.A gerincre fel már előtört a csapatunkra annyira jellemző “még csak azért sem a jelzett úton megyek” hozzáállás, igy meredek kőlejtőken, sziklás küszöbökön át érjük el a gerincet. Érdekes élmény az egymás hegyén-hátán fekvő hatalmas kőtömbökön egyensúlyozgatni. Gond nélkül érjük el a Slaveiu csúcsot (2347m), majd leereszkedve egy nyeregbe látszik igazán a Judele csúcsra vezető kitett gerinc. Határozottan rohanjuk meg, és mindjárt fenn is az egész csapat a Retyezát egyik leglátványosabb csúcsán, a Judele-n (2333m).

Fotók, csoki, majd a közeledő köd elől menekülve a tulsó oldalon ereszkedünk vissza a völgybe.

Szerre megyünk el a hires lányok (tavak)mellett .. Florica .. Viorica .. Ana . A köd uralma alá hajtotta a völgyet, nem is találtunk rá elsőre a sátrakra, de a teljesitett cél és az élmények hatása alatt ez már senkit nem zavart. Andrisék is megelégedve tértek vissza a túráról, fennt jártak a Peleágán(a hegység legmagasabb csúcsa – 2509m).Este, mivel megüresedett a Salvamont ház, mindannyian beköltöztünk, de azért kinnt hagytuk a sátrakat, csak azért is hogy az éjszaka csalódást okozhassunk a pimasz kis rókának.

Amint az előrejelzések azt megjósolták, harmadnapra teljesen elromlott az idő. Sürü köd boritja a tájat, de egy ilyen csapatot mint a mienk ez nem tántorithat el céljátol. Elég volt egy kissé fellebbenjen a köd, máris nekilódultunk.


Ma a Retyezát csúcsa a végállomás, a név jelentése (románul) – lemetszett, levágott – olyan is a csúcs mintha egy óriás levágta volna a tetejét. De azért maradt még belőle épp elég, ilyen “ hol esik hol havazik” időjárásban igencsak kifullasztotta a társaságot. Természetesen a közbeeső Bucura csúcsot (2433m) sem hagyhattuk ki a listárol, energiát nem kimélve jutottunk fel rá, a nedves köveken csúszkálva. Innen leereszkedve értünk a Retyezát alatti nyeregbe, majd egy utolsó sóhajjal fenn is álltunk az áhitott csúcson. Átázva, ködben, reszkető kezekkel tördeltük össze a maradék csokit, majd sietve hagytuk el a kilátás nélküli magaslatot.Visszafele ugyanazt az utat követve érünk a táborhelyre, ahol már vártak elmaradt társaink B. Zoli és M. Laci. Ők ma mászni szerettek volna a Bucura II északi falában, de a hideg és a jeges, vizes sziklák miatt nem sikerült a dolog. A hegységet alkotó fekete grániton maszni amúgy igazi élményt jelent minden hegymaszónak, a hatalmas falakról nézni a melletted repülő hollókat, a völgyben kecsesen ugráló zergéket, majd a mormota füttyére indulva leküzdeni egy újabb kötélhosszat. No de sebaj, mondani szokás, “ a hegy nem megy sehová”, lessz még lehetőség rá.

Napnyugta előtt – természetesen – jobbra fordul az idő, fellelkesitve a társaságot, elhatározzunk hogy ma még a Peleága csúcsra is felmegyünk. A turistakalauz szerint 2 órára van a tábortol. Nos most már ki lehet javitani a turistakalauzokat, mert mi bizony kevesebb mint 1 óra alatt fenn álltunk a csúcson. Mondanom se kell hogy már ismét köd vonta be a tájak, kis megmaradt lyukakon nézelődtünk, akár egy repülő ablakain át.


Az esti naplementés tájat, a mély szineket, lefotózni kötelező program, majd az esti szél hidege mindenkit behajszol a meleg hálózsákba.

Utolsó túranapunkon – ahogy az lenni szokott - tökéletes napsütésre ébredtünk. Vagyishát ébredtem én elsősorban, ilyenkor fotográfus “én”-em nem hagy nyugodni. Egyik kedvenc fotótémámnak hódolhattam ezen a reggelen , a sima viztükörben visszatetsző hegygerincek látványa mágnesként vonzott, összefagyott ujjakkal zongorázva a fotógép gombjain.


Tökéletes reggel volt.

Sajnos el kellett hagyni a napfényben sziporkázó hegyet, sajnos újra hatunkra kerültek a némileg megkönnyebbült zsákok, de új élményekkel gazdagon, szivünkbe zárba egy újabb sarkát a világnak, elindultunk lefele a barátságos hegyi ösvényen, majd haza, vissza a szürke hétköznapokba.

2008. október 23., csütörtök

Újra a Szent Anna tónál

Azt hiszem rájottem hogy soha nem voltam ősszel a Szent Anna tónál.
Az a helyzet hogy szégyellem is a dolgot, de probléma megoldva,
most aztán behoztam a lemaradást.
És természetesen a második legfontosabb dolog ismét a fotózás volt
(az első azért mindig maga a túra marad).
Nem is hagytam nyugodni a gépet, végigdolgozta az egész napot.
És most megmutatom nektek is, hogy miért érdemes felugrani ősszel is a tóhoz.


És csak úgy, a teljesség kedvéért bejártunk a Mohos tőzegláphoz is.
Ime két fotó izelitőnek.

Egy másik Szent Anna tó ?


Úgy gondoljuk hogy nekünk, kézdivásárhelyieknek a Szent Anna tó és környéke már semmi újat nem tud mutatni. Igaz ? Számtalanszor látogattuk már, gyerekkorunktól ide jártunk nyáron fürdőzni, télen szánkózni, ismerjük a Mohos láp útvesztőit, és gyalogoltunk a Csomádok gerincén.
Nos, be kell vallanom, idén nyáron egyik hajnalon, amikoris fotózni indultam, olyan hangulat fogadott a Mohosban majd a tóparton amire sokáig emlékezni fogok. Lehet hogy önök most azt mondják hogy igen, mert máskor nem keltem fel elég korán ahhoz hogy mindezt láthassam. De igen, máskor is bolyongtam egyedül ködös hajnalokon, ez az alkalom mégis mélyebb nyomot hagyott bennem. Vagy talán csak szentimentálisabb lettem egy hajdani dicsőségét veszteni látszó természeti csoda előtt ??
Elmesélem.
A sátortáborban és közvetlen környékén összezsúfolódott tömeget kikerülve, a bikszádi lelátónál töltöttem az éjszakát. Ide vonulnak vissza azok a turisták akik nyugalmat keresnek, este pedig tücsökcirpelésre és nem divatzenére szeretnének elaludni. A napfelkelte reggel 6 órakor volt, akkor már bicajon ülve hajtottam át a csendes táboron, majd kötöttem ki a Mohos láp északi bejáratai egyikénél. Kérem ezúttal is a parkőrség elnézését, őszintén bevallom még mindig nem tudom megemészteni azt hogy én vezetőt (és pénzt J ) kelljen áldozzak erre. Ennek ellenére elfogadom és támogatom azt hogy a Mohos tőzegláp fennmaradását csak kontrollált, szervezett látogatásokkal lehet megoldani. Dicséretes megoldás a lápon átvezető palló, igy ki lehet kerülni a különleges, jégkorszakról ittmaradt, jellegzetesen tundrai növényvilág pusztulását. Ki nem érezné hiányát ha már nem lenne a vörös és fekete áfonya, a mámorka, a tarka tőzegmoha, vagy a hires húsevő, a kereklevelű harmatfű.
Rövid egyórás ottlétem alatt igazi csendben, felüdülésben, és - bár lehet elcsépelt kifejezés- de igazi természetközeli élményekben volt részem. A fenyőkön átszűrődő napfényben kibontakozó növényzet, majd a madarak csivitelése ... és rajtam kivül senki emberi lény. Bár nem szeretem a magányt, és szeretem élményeimet megosztani barátaimmal, most mégis jólesett egyedül üldögélni a palló szélén, ahol csak a fényképezőgépem szorgos kattogása volt az idegen zaj. Talán éppen ezért irom most e sorokat, remélve hogy bár a fotók visszaadnak valamit a hely hangulatából.


És ez nem minden. Kb. 7 órakor gurultam le a tó partjára. Annyira sűrű köd volt, hogy közel félórát ácsorogtam a parton amire betörtek a kráterkúpola fölé emelkedett nap sugarai, és felszagatták a ködfalat. Először csak a hangokat hallani, majd ha már a köd elpárolgott, egyre többet lehet látni a tópart élővilágából. Kora reggel a tavat és partját elözönlik jogos tulajdonosai, a vadkacsák hangoskodva repülnek, mókusok kergetőznek a parti fenyőkön, az őzek is lejárnak inni a tó vizére. Figyelmes és türelmes szemlélőnek rengeteg latnivaló akad. Felvonul a környék vadállatainak jó része, a gőzölgő tófelszin pedig páratlan látványt és fotótémát nyújt. De vigyázat, ki kell hasznalni az időt, lassan érkeznek az első turisták, az első fürdőzők felkavarják a tó felszinét és hirtelen végetér a varázs, eltűnnek a sűrűbe az állatok, és el lehet tenni a fotógépet is. Most már lehet a sátorban felejtett reggelire gondolni, újabb élményekkel és újabb fotókkal térve vissza a mindennapokba.