2008. december 15., hétfő

Túranapló - Kaukázus 2002

A 2002-es Kaukázus hegységben tett látogatásunk volt az első túra miután elhatároztuk hogy a határon túli hegyekben is kipróbáljuk magunkat. Hogy túl nagy fába vágtuk fejszénket? Egyből az 5642 m magas Elbrusz? Szerintem nem volt túlzás, a hegyen nincsen számottevő tehnikai nehézség, és azt hogy birjuk-e a magasságot, csak akkor tudjuk meg ha már ott vagyunk.
A hiedelmekkel ellentétben, az Elbrusz csúcs Európa legmagasabb pontja (nem a Mont Blanc), hiszen a Kaukázus hegyvonulata még a földrajzi Európa területén van. Ez a hatalmas vulkáni kúp 1500 méterrel emelkedik a Kaukázus főgerince fölé, időjárása szélsőséges a közeli Fekete tenger
miatt, állandó jégsapkája hatalmas gleccsereket táplál.
Augusztus utolsó napján, négyen indultunk el itthonról. G. Laci (aki az előkészületek nagyrészét intézte), M. Előd (akkor még 17 évesen) - minketten Sepsiszentgyörgyről, M. Laci és jómagam Kézdivásárhelyről.
Bukarestbe kellett a Szófia - Szaratov vonatjáratra ülni. Persze az állomáson senki nem tud a vonatról, de 4 órás késéssel - akár egy szellemvonat - gördül be a termetes orosz gépezet.
Kényelmesen rendezkedünk be a hálófülkébe, hiszen pár napig ez lessz az otthonunk.
A vonatozásról nincs amit mesélni, talán annyit hogy a moldáv határon átcserélik a vonat kerekeit, innen keletre a vasuti nyomtáv szélesebb.



Moldávia, Ukrajna, Oroszország unalmas tájat vetit az utazó elé, a sinek mentén hosszú fasorokat ültettek, ami még a kevés kilátást is elzárja. Szerencse a vonat kényelmes, nincs más dolgunk mint ismerkedni az utasokkal. Jó kis barátság (értsd: ivászat) alakul ki egy lelkes orosz (rosztovi) társasággal, azon kevesek akik beszéltek angolul is.
Az ukrán határ kemény diónak igérkezik, de a szokásos 5-10 dolláros figyelmesség megoldja a nézeteltéréseket. Áthaladunk a hatalmas Dnyeperen is, majd pár órával az ukrán-orosz határ után beérkezünk Rosztovba. Itt váltanunk kell, újdonsült orosz barátaink segitenek nekünk jegyet vásárolni, majd szószerint felpakolnak a Mineralnye Wody felé tartó vonatra. Onnan már
kisbusszal utazunk tovább. Ebben a városban kellett találkozzunk a Pilgrim Tours cég képviselőjével, akik tovább szállitanak a hegy lábáig. Idáig 3nap és 3 éjszaka az út - akár a mesében. Mivel a találka csak másnap reggelre volt megbeszélve, az éjszakát hotelben töltjük.
Itt igazán olcsó hotelben éjszakázni ... este sétálunk a városba.


Másnap kisbusszal hajtunk át Cserkeszföld és Kabard-Balkárföld régiókon, csak alig kerülve el Csecsenföldet. Egyik sem politikai és katonai biztonságáról hires, katonai blokádokon haladunk át, majd örömmel nyugtázzuk hogy beértünk a Baksan völgybe, az Elbrusz gleccsereiből fakadó folyó mentén haladva.


Elragadtatva bámultuk az egyre magasodó csúcsokat, majd a több mint 100 km hosszú völgy végében megpillantjuk Terskol falucskát, az utolsó település. Itt van szállásunk a 2200 méteren fekvő Logovo Hotel-ban (igazából egy nagyobb menedékhely).
Még aznap el akarjuk kezdeni a kötelező akklimatizációs programot, ezért délután el is indulunk
a felvonó alatti hegyoldalon, először a 2970 méteren fekvő felvonóállomásig, majd a lelkesedéstől hajtva egészen a felvonó végállomásáig .. 3500 méterre (MIR állomás). Igencsak húzós tempóban sikerül felmenni, úgy néz ki hogy egyelőre jó formát mutat a csapat.
A hely gyönyörű, sokat fotózunk ...


Elhatározzuk hogy másnap felköltözünk a sátrakkal 3800 méterre, a Barrels menedékhely fölé.
A hotelben újra lehetőség adódott tisztálkodásra, kalóriadús kajálásra. Ennek ellenére álmatlan éjszaka után indultunk el hatalmas zsákjainkkal a felvonóház felé, majd az utolsó (székes) felvonó után mindjárt sátrat is húztunk. Előző este egy mexikói és egy angol csapat számolt be a fenti viszonyokról, úgy néz ki sok friss hó esett, a hegy ködben van, a feltételek rosszak.
Egy holland csapattal egyszerre jövünk fel, ők viszont a menedékhelyen éjszakáznak.

Az akklimatizációs program folytatásaként még ezen a napon felmentünk a 4700 méteren lévő Pastuchkov sziklákig. Az út odáig a keleti Elbrusz csúcs alatti hatalmas hómezőn vezet, majd egyre meredekebb, jeges lejtőn lehet a sziklasorig jutni. Kb. 4500 méterig nagyon jól mentünk,
de az utolsó 200 méter kitett magáért.
Lefele ismét a fotózás a fő feladatom, gyönyörű a környék, de sajnos az Elbrusz mindvégig felhőben maradt. Viszont szemben velünk a Donguz Orun, a távolabbi Ushba elő-elő bújnak a felhőtakaróból.

Holtfáradtan estünk be a sátorba, aztán készitettem pár naplementés fotót ...


... majd felkészültünk a beigért minusz 20 - 25 fokra ... de rá egy órára istentelen vihar tört ki, villámokkal tarkitva az eget, ami hamarosan havazássá fajult. A hőmérséklet emelkedett (ellentétben a mi hangulatunkkal). Szórakozásnak ott volt a sátor időnkénti letisztogatása a rárakódott hórétegtől.
Még reggel is ugyanazt csináltuk.


A hegymászó csapatok nagy része visszaereszkedett a völgybe, a pár napja eltűnt lengyel csapatról senki nem tud semmit, eléggé árván maradtunk fent. Viszont az időjárás a jó irányba
haladt, reményeket ébresztve csüggedt csapatunkba. Az Elbrusz előbujt, az egyetlen akadályt a friss hó jelentette. Ezen a napon lesz az akklimatizáció utolsó napja.


A reggelizés nem ment senkinek se, igy üres gyomorral vágtunk neki a már ismert útvonalnak, egymás után hagytuk magunk mögött a már ismert tájékozódási pontokat. Rövidebb idő alatt érjük el a Pastuchkov sziklákat, elhaladunk egy sátor mellett ... jóég tudja hogyan vészelték át az éjszakai vihart ... majd folytatjuk az utat, ami lassú harántolásba vezet a keleti és a nyugati csúcs közötti nyereg felé.


Kb. 5000 méteren álltunk meg, elégedetten az elért magasággal, mindenki jól érezte magát, talán G. Laci birta leginkább a tempót.


Innen a csúcsig a maradék 600 méter simán kell menjen. Terv szerint felköltözünk utolsó éjszakára a volt Priut menedékház helyén álló táborba és pihenünk, majd azután csúcsbuli.


Most hidegebb van, erős szél fúj, reméljük ismét nem lesz viharos éjszakánk.
Az idő legyen velünk!!!
Reggel minden oké, lemegyünk a Barrels-ig telefon akukat tölteni, közben visszaszállingóznak
a többi csapatok is a völgyből. Szombat lévén megindult a helyi kirándulók hada is, akik felliftezve a gleccserre, félmeztelenül fotóztatják magukat .. majd nagyon gyorsan felöltöznek.
Ma pihenőnap ... annyira hogy végül a tábort sem költöztetjük feljebb.

Sajnos éjszakai indulás helyett ismét hóvihar a sorsunk, kinos éjszaka, majd a reggeli hólapátolás.
Az idő nagyon rossz, egész nap esik a hó, mi meg csak ülünk a sátorba, és reménykedve kémleljük a horizontot. Étvágytalanságunk sem akar múlni, mindenki gyengébbnek érzi magát, és az ingerültség kezd erőt venni a csapaton. A tervet óránként változtatjuk.
A következő éjszaka és sűrű havazást hozott, ismét nincs csúcsmászás, a terveket illetően a viták is kiéleződtek. Végül eldöntjük hogy a két Laci (ők voltak a legjobb erőben) mégis elindulnak a csúcs felé, ha sikerül, talán még estére vissza tudnak érni a táborba. Én és Előd maradtunk a "support team". De a két Laci hamarosan újra itt van, a helyzet reménytelen, látótávolság feljebb is zéró, nagy a veszélye hogy rátévednek a hasadékokkal tarkitott gleccserre, vagy egyszerűen eltévednek, ami egy ekkora hegyen egyenlő a végzettel.
Lemegyünk a menedékhelyre hirekért, de azt mondják hogy a következő időszakra nincs jó idő.
Ez eldönti az esetleges vitákat ... csomagolunk ... és csendesen leereszkedünk a hegyről. A többi csapat is ugyanigy tesz, nem kétséges hogy jól döntöttünk.
Lent találkozunk egy végtelenül elkinzott sráccal, mint kiderült amerikai, és az első vihar utáni napon feljutott a csúcsra .. az övé volt a sátor a keleti csúcs alatt. És mindezt teljesen egyedül.
Csodálattal vegyes irigységgel hallgattuk hogy hogyan sikerült, őszintén gratuláltunk neki, hiszen azon kevesek egyike volt akinek ebben a szezonba sikerült feljutnia a csúcsra.


Utolsó éjszakánkat töltöttük a Logovo hotelbe, majd másnap visszavittek minket a Min. Vody állomására, majd Rosztovba utaztunk, ahol már vártak orosz barátaink. Náluk töltöttünk egy teljes napot, várost néztünk, sétáltunk a Don-parton, majd Szergej-nél aludtunk. Szergej volt aki hathatósan segitségünkre volt ebben az utazásban, nélküle igencsak nehezen boldogultunk volna. Amúgy ő professzor a rosztovi egyetem pszihológia karán, eléggé befolyásosnak tűnt a városba, végül ő mentette meg Lacit és Elődöt is a rendőröktől, akik le akarták kapcsolni őket lévén hogy útlevél nélkül járkáltak a városban.


Lenne amit mesélni a városról, az emberekről, szokásaikról ... de annak nem itt a helye.
Ugyanazon vonattal utaztunk vissza Bukarestbe,Ukrajnába ismét problémák, de megoldottuk. Nem vagyunk letörve, bár nem sikerült feljutni a csúcsra, sikeres túrának könyveltük el, és megigértük hogy még visszatérünk. G. Laci már meg is tette, 2005-ben sikerült feljutnia a csúcsra .. ezuttal is gratulálok neki.
Hogy hol tévedtünk? Mit kellett volna másképp csinálni? Szerintem a programunk jól volt
összeállitva .. az akklimatizáció kitűnően sikerült, de az utolsó pihenőnap beiktatása hibának bizonyult, azon a napon feljuthattunk volna a csúcsra is.
Mi levontuk belőle a tanulságot ... és maradunk a kaukázusi túra mottójával :
" everything depends on weather "



2008. december 5., péntek

Túranapló - Törökország 2003

Elhatároztam hogy közzéteszem pár olyan túrám rövid leirását amire én is szivesen emlékszem vissza. Ezek közül is, minden idők egyik legemlékezetesebb, legkedvesebb túrája a 2003-as törökországi útunk. Törökország egy csodálatos hely, kielégiti úgy a túrista mint a hegymászó igényeit, bővelkedik természeti és történelmi látnivalókban, és azok sem panaszkodhatnak akik a hangos nagyvárosi élményeket keresik.
A fotók a Bálint Boti és az én fotóim válogatása. Előre is elnézést kérek a fotók minőségéért, hiszen akkor még filmes gépem volt, és a bemutatott fotók (a sajátjaim) scan-elve vannak.
Ez volt az első túránk amikor bérelt autóval indult el a baráti társaság. Egy 4 éves Mercedes Vito
lett az otthonunk több mint két hétre, összezárva ennyi időre, még nagyon jó barátok közt is törhet ki vita, de nálunk nem igazán adódtak problémák. Vagyis a csapat megvolt (Márk Előd és Bedő Zoli Sepsiszentgyörgyről - Molnár Laci, Bálint Boti, Nagy Levente, Csulak Enikő, Balázs Imre és jómagam Kézdivásárhelyről). Négyen (Zoli, Előd, Laci és én) már összeszokott csapatnak számitottunk, hiszen többéves túrázásaink/mászásaink voltak már együtt. Bár dokumentációnk nem volt teljes, bizakodva vágtunk neki a nagy ismeretlennek, egymást váltogatva vezettünk át Románián. Az egyetlen gondot a csomagok jelentették, ezeket egy tetőre szerelt csomagtartóra erősitettük itthon, de nem birta a strapát, Konstancán majdhogy az útra került minden. Kénytelenek voltunk bepakolni az autóba. Még most sem tudom hogyan sikerült mindent berakni, és még nekünk is maradt elég hely. Vama Veche román tengerparti üdülőnél meg is mártózunk a tengerbe, bár ha tudjuk mennyi tengerben lessz részünk talán bele sem megyünk a vizbe. Majd Bulgária következett, a határon kifizettük a mindenféle adót (értsd: csúszópénz) majd innen én vezettem, és mondhatom hogy a bolgárok rossz hirével ellentétben nem volt gond, igaz hogy kinosan betartottunk minden közlekedési szabályt. Két nagyvárost keresztezünk Várna (régebbi történelmi múlttal rendelkező város) majd Burgast (fiatal nagyváros, igencsak érződik rajta a kommunizmus), majd estére elérjük Malko Tarnovo határátkelőt. Gond nélkül jutunk át mindkét határon. Még erőltetjük a vezetést, de miután Botinak majdnem sikerül elgázolnia egy rendőrt, úgy határozunk hogy ideje pihenni, és csak úgy az úttest mellett húzzuk fel sátrainkat. Másnap újult erővel haladunk Isztambul felé, túránk első állomása.

A táj továbbra sem változik sokat, mindenütt a kukorica és napraforgótáblák uralják.
Lassan meglátjuk a Márvány tengert, azt hisszük hogy beértünk a városba, de innen még órákig megyünk a zsúfolt autóúton a belvárosig, ahol végre sikerül egy őrzött parkolóban hagyni az autót. Hatalmas város, több mint tizmillióan lakják, és ebben nincs benne a hozzánőtt perifériák lakossága.
Első célpontunk a 1512-ben épült hires Kék mecset, ahová csak mezitláb szabad bemenni. Bár kissé lábszag van bennt, a látvány érdekes, a kékes csempével kirakott falak, oszlopok, és a kupola igencsak tükrözi az ottomán birodalom erejét és gazdagságát.

Innen a hajdani bizánci bazilika a Hagia Sofia-hoz (amit az oszmán törökök később mecsetté alakitottak át) megyünk át.
Itt már belépőt kell fizetni (elég drága), de megéri ... és itt nem a gyönyörű jegyadó lányra értettem (biztosan marketingfogás) ... hanem arra hogy ez a közel 1700 éves épület megőrizte értékeit, méretei lenyűgözőek, eredi mozaikokkal diszitett belső tere értékes kincsei a keresztény világnak, és bár tőlem nagyon messze áll a vallás, itt azért megérinti a szemlélőt a történelem, és szerepe az emberiség fejlődésében. Szédelegve jutunk vissza a nyűzsgő utcákra, a Nagy Bazár nem nyeri el senki tetszését, az orditozó, portékáját kináló emberek forgataga gyorsan menekülésre késztet. A Topkapi múzeumot ezúttal csak kivülről néztük meg, a belépő ide is drága volt, és még hosszú út áll előttünk. Még csak egy kis sétára és egy halas szendvicsre volt időnk a Galata hidon.
A városból kijutni legalább annyira bonyolult és időigényes mint bejutni, A boszporusz hidon át az Aranyszarv öböl mentén jutunk át Azsiába. Este megfürdünk a Márvány tengerbe, majd ismét késő éjszakáig vezetünk.

Kék mecset főbejárata

Kék mecset belső udvara

Kék mecset belseje

A Hagia Sofia (felső 3 kép)


A Topkapi múzeum bejárata

Márvány tenger

Útunk 3. napja az autóban telt el, több mint 1000 km-t haladtunk kelet felé, második célpontunk a Kackar hegységig.



Kopár, dombos vidéken haladunk, szinte csak gabonatáblákat látni, kis parcellák vannak sűrűn egymás mellett, az egyikben még alig fejlődő vizben álló gabona, a másikban már aratnak (többnyire kaszával). Samsun városánál érünk vissza a Fekete tenger partjára. Meredek sziklás partvonal, beépitve minden talpalatnyi hely, nagyban megy az épitkezés, útépités.
Az utak mentén nincsenek védőkorlátok, ha valaki elvéti az útat egyenest a tengerbe áll meg.
Estére érünk Trabzon-ba, de nincsen ahol éjszakázni, igy már 3. napja hogy keső éjszakáig vezetünk. Ayder a mi utolsó településünk, már kb. 1200 m-en fekszik, de nem érjük el, félúton a hegyre kapaszkodó völgyben találunk egy alkalmas helyet. Szentjánosbogarak segitenek a sátorhúzásban.



Végre hegyen vagyunk .. ez volt az egész túra lényege, minden egyébb csak körités. Sokat olvastunk már róla, erről a török-örmény határon húzódó szeszélyes időjárású hegyről. És most itt vagyunk. Erre a hegyre csak négyen megyünk, mert információink alapján tehnikailag nehezebb, és mi egy mászósabb útvonalat választottunk.



Hatalmas hátizsákjaink vannak, minden felszereléssel megrakva, súlyuk alatt dőlingélve indulunk fel Yukari Kavron-ba, az utolsó falucska ahonnan indulnak a túrák. Szerencsénk van, egy hegyi utakat járó kisbusz felveszen. Bátor és tehetséges sofőrök lakják ezt a vidéket, lazán hajtott át a meredek hegyoldalakon, sáros vizmosásokon, miközbe mi ki sem mertünk nézni az ablakon. A faluba sűrű köd fogad, némi homályos magyarázat alapján indulunk el. A falu végén üldögélő nénikék sűrű bólogatással adják tudtunkra hogy a jó irányba haladunk. Kackar .. Kackar ... - mondják.
Felfele haladva pár fiatal helybéli már jobb magyarázattal szolgál. Kiderül hogy majd balról egy bővizű patak folyik be, annak mentén kell felfele haladni. Bár látni továbbra sem lehet semmit, és eláztunk a vizes völgyben araszolva, még lelkesek vagyunk, bizva a tapasztalatunkba, hiszen eltévedni nem lehet. Aztán egy idő után felmerülnek a kérdések: mi van ha nem jó irányba vezetnek a kőrakások? Vajon ez már a nagy patak? vagy van ennél nagyobb is? egyáltalán merre van a hegy? .... Azt mondták hogy fél óra a tábor, mi meg már órák óta menetelünk.


Már kezd késő lenni, mire találkozunk egy török csapattal akik lefele tartanak, és azzal biztatnak hogy ez az a táborhely. Megnyugodva táborozunk le, szomszédaink is vannak (hollandok), ők is a csúcsra tartanak. Éjszaka többrendben is esik az eső. Reggel újra a vizess cuccokba kell belebújni, szapora léptekkel igyekszünk bemelegedni. Felérve egy nyeregbe, elővesszük a térképeket, de ködben, információk nélkül nem sikerül beazonositani helyzetünket.


A hollandok segitenek ki, és ekkor derül ki hogy egyáltalán nem ott vagyunk ahol kellene, nem tértünk fel ott ahol kellett volna, és a Derebasi tó mellett éjszakáztunk. Vagyis ahelyett hogy a tervszerinti északi fal alá értönk volna, mi éppen a déli fal alá igyekszünk nagy kerülővel. De innen már nem érdemes visszafordulni, igy folytatjuk útunkat.

Találunk is egy táborozásra alkalmas helyet. Laci és én elmegyünk felderitőútra, a következő nyereg után találunk is egy másik tavat, ami szerintünk a Deniz tó lehet, a déli fal alatti tábor helye. Úgy határozunk hogy elég közel vagyunk ahhoz hogy 1 nap alatt elérjük a csúcsot és visszaérjünk a táborba (ez végül igaznak bizonyult).
Másnap kora reggel indultunk el.
Sajnos én nem érzem jól magam, úgy néz ki hogy a reggelire elfogyasztott hal nem szereti a forró csokiban. De lassan helyrejövök ... menetelünk tovább ... majd lassan kiderül hogy ismét tévedtünk, a Deniz tó egy völgyel arrább van, amit mi láttunk tegnap az egy nevenincs tó. Már meg sem lepődünk, egyszerűen tudomásul vesszük a helyzetet, és gyalogolunk tovább. A köv. nyereg után kitárulkozik előttönk a Deniz tó katlanja, és elárulom hogy méig nem láttam még ehhez fogható gyönyörű tavat. Fekvése tökéletes, mélykék szine lenyűgöző.


Nehéz ereszkedés a partjáig, aztán csak fotózunk .. és fotózunk ...


Deniz Gülü (Deniz tó)


Innen már látható a csúcs tömbje, viszont kiderül hogy fölöslegesen cipeltük a téli cuccokat, nincs annyi hó hogy használni kelljen. Kövek alá rejtettük a nagy bakancsokat, jégcsákányokat .. majd újból ködben idultunk neki a csúcsnak. Természetesen kiderült hogy ismét nem találtunk rá a normál trasszéra, ehelyett a kitett nyugati gerincen találtuk magunkat, ahonnan nehézkes, nem biztositható mászás juttatott ki a csúcsgerincre. 9,40-kor mindanyian fennt álltunk a csúcson.
Kilátásunk nem igazán volt, csak néha enged belátást pár pillanatra, ilyenkor látjuk hogy mégiscsak 3932 méteren vagyunk.


A csúcsgerincről


A csúcson ... 3932 m

Bejegyezzük magunkat a csúcskönyvbe, majd elindulunk lefele, most már a helyes úton. Laci és Zoli elszórakoznak a gleccseren (csakhogy a téli cucc is használva legyen), Előd a szétbomlott bakancsával bajlódik, én pedig fotózok. Rövid idő alatt érünk vissza a táborba. A nevenincs tavat elnevezzük Tévedések tavának, hiszen erről szólt ez a túra. Még volt időnk lebontani a tábort és elindulni lefele, de én és Zoli végül még egy éjszakát töltöttünk a hegyen. Laci és Előd erőltetett tempóba próbáltak minél lennebb kerülni. Reggel csodálatos időre ébredtünk, de csak pár fotó erejéid csodáltuk a környéket, majd visszatértünk a faluba, ahonnan most már gyalogszerrel értük el a lennt várakozó társainkat.

A csapat maradék 4 tagja a tengerparton töltötte ezt a pár napot, majd a megbeszélt reggelen vártak Ayder-be. Azonnal elindultunk át a kies vidéken vissza a nagy anatóliai fennsikra. Nem szerencsés e kurdok lakta vidéken sokat időzni, főleg egy Mercedessel.



A terv szerinti második hegy amire készültünk az Ercyies Dag. Az ország közepén fekszik, Kayseri város közelébe. Útközbe meglátogatunk a kiszáradt sóstavat, hatalmas fehér sikság, mindannyiunknak első alkalom.


Majd Kayseri városkában töltjük a délutánt, készleteinket pótólva, belevegyülve a város szines életébe.


Kayseri - bazár


Akár hiszik .. akár nem .. ezek elő csirkék (és szinesek)

Késő délután felmentünk Kayak Evi sitelepre, ahol egy hotelnél hagytuk az autót (a szokásos csomagolási szertartás után), majd felköltöztünk a hegyre ... ott csinaltunk alaptábort.
Már egy hete elindultunk, a sátorhúzás mindenkinek rutinos lett, a benne alvás pihentető.
Erre a hegyre már teljes létszámban akartunk feljutni.
Reggel hideg szélre ébredünk, de a kilátás fennséges. A vulkáni kúp kiszakadt aldalán vagyunk, a megmaradt gerinc U alakban fogja be a tábort. A bal felőli (nyugati) gerincre fogunk felmászni, majd végig a gerincen, egeészen a kúp tetejét lézáró csúcstömbig.




Tempósan haladunk ... de a Kackar csapat tagjai jobb formába vannak. Jóval előrehaladnak, csak és maradtam a többiekkel hogy segitségükre legyek.


Probléma nélkül értük el a gerincet megszakitó falat, innen meredek haránt következett a csúcs alatti törmelékes vályúba. Ez a trasszé legkritikusabb pontja, folzton hullanak felülről a kövek, a laza törmelékes, meredek talajon a kicsúszásveszély is megnő. Most hiányoztak a fiuk, egyedül igyekeztem figyelni a maradék csapat mozgását. Egy fenntről ereszkedő csapat kilazitott egy asztal méretű sziklatömböt, ami csak kevéssel kerülte el a társaságot, sőt Imre az utolsó pillanatban ugrott félre a cikkcakkban érkező kőtömb elől. Igencsak feszült helyzet volt, de szerencsésen felértünk a csúcsra (3917 m). Itt már Imre is visszanyerte hidegvérét, leszidtam az első csapatot felelőtlen magatartásáért, majd mindannyian megbékélve fogyasztottuk el a kötelező csúcscsokit, felhőtlenül örülve a sikernek (vagy félsikernek .. hiszen még le is kellett jutni). A köd ismét bevonta a csúcsot, igy amiután Zoli és Előd visszatért az ikercsúcsról (ahol egy lyukba rejtett aranyfedeles Koran-ra bukkantak), és újfennt bejegyeztük magunkat a fémdobozban tartott csúcskönyvbe, elindultunk lefele. Most már igazi csapatmunka volt. Nem akartunk visszamenni a hosszú gerincen, inkább egy biztonságosabbnak tűnő vályún ereszkedtünk be, két külön csoportot alkotva.

a csúcson ... bj: Zoli, Levi, Boti, Imre, én, Laci és Enikő (Előd fotózott) - 3917 m

Az ereszkedés ...

Lefele jó a hangulat, hiszen a négy tagnak ez személyes magassági rekordja, Boti riportert játszik, szerre készit riportot mindenkivel.
Még a tábort is lebontjuk és leköltözünk éjszakára a hegy alatti tópartra.
A kitűzött célokat teljesitettük, innen már csak pihenés vár ránk, irány a Meditterán tenger partja. És innen már inkább csak fotókba közlöm hogy merre jártunk.
Másnap természetesen útbaejtettük Kappadochiát - Göreme, Ürgüp és Uchisar falvakat - ami ma már világszerte ismert sziklaerődeiről, kőbe vájt kunyhóiról, föld alatti városairól, furcsa sziklatornyairól, ahol bemászkáltunk minden üregbe.



Hihetetlen hogy még manapság is lakják ezeket az üregeket

Homokkőbe vájt templom

Uchisar sziklatornyai


Innen egyenesen a tenger felé tartunk, kikerülve egy az itthoni Királykőhöz hasonló több mint 3000 méter magas hegyvonulatot. Itt találtunk olyan félreeső településeket ahol még a hagyományos bőnadrágos viselet is divat. Kipróbálhattunk ismeretlen gyümölcsöket (pl. a kaktusz gyümölcse), este meg már a Földközi tenger partján iszogattuk sörünket népzenére.
A következő napokban végigmentünk a Földközi tengerparton, megállva minden arra érdemes helyen. Fügét, dinnyét, gránátalmát, banánt ettünk, lihegtünk a hőségtől (36 fok árnyékban), az éjszakákat meg csak úgy a homokba elnyúlva töltöttük.

Anamuryum vár

Zolit csak nehezen lehetett elrángatni a teknősöktől

Itt ünnepeltük Boti szülinapját (ő volt az idegenvezetőnk is)


Myra - kőbe vájt sirkamrák

Myra - amfiteátrum


Aspendos - amfiteátrum

Viadukt

Talán az egyetlen hely ahol kempingben aludtunk (Ölüdeniz)

Ölüdeniz csodálatos partja

Majd elhagytuk a Földközi tenger partvonalait, és egy darabig az Égei tenger partján autóztunk.
Ime egy Égei tengerparti reggelen ...

... reggeli ébresztő ...

... majd Zoli és én harcolunk a reggeliért ...

... és ez a fotó amelyiken mindenki jól szórakozott itthon ...
... én lennék az ... kicsitt megfáradva ... 2 hét utazgatás után ...

És innen a Hierapolis és Pamukkale tejfehér világába érkeztünk. Mezitláb (ez itt szabály) sétáltuk végig az egész területet, megmártózva a hűvös ,fehér vizben. Csodálatos kis sarka a világnak, a tetőn álló Hierapolis 2000 éves múltja csak fokozza értékét.


A továbbiakban Izmir városát néztük meg, bevásároltunk török édességekből, fűszerekből a bazárba, majd Canakkale mellett a Dardanellákon át visszajöttünk Európába.

A bazár Izmir-be


A Dardanellák - kompkikötő - by..by ..Ázsia

Útunk legutolsó állomása a Rodostó-i (Tekirdag) Rákoczi múzeum volt. Úttalan útakon, a Márvány tenger partján értük el a várost. Meleg fogadtatásban részesitettek, tökéletes magyarsággal szólalva meg.

A Márvány tenger partjai - halászállvány

Csoportkép a Rákoczi múzeumban - Rodostó (Tekirdag)

Innen szinte egyszusszba vezettünk hazáig. A török határátkelés problémás lett, de amikor megigértük a határőrnek hogy felhúzzuk a sátrakat ott helyben .. inkább átengedett. Bulgáriába többször is ellenőriztek az éjszaka folyamán, de a rendőr vagy túl ittas volt és továbbengedett, vagy egyszerűen nem értettük meg egymást, és azért engedett el. Reggelre a román határon voltunk, ott viszont mindanyian elaludtunk várakozás közbe, reggel a határőr kellett megkérjen hogy menjünk már át. Utolsó fürdés a Fekete tengerbe ... össze sem lehet hasolnitani a Földközi vagy Égei tengerrel). .. majd végre itthon vagyunk. Csak rövid beszámolóra van erőm ...