A hiedelmekkel ellentétben, az Elbrusz csúcs Európa legmagasabb pontja (nem a Mont Blanc), hiszen a Kaukázus hegyvonulata még a földrajzi Európa területén van. Ez a hatalmas vulkáni kúp 1500 méterrel emelkedik a Kaukázus főgerince fölé, időjárása szélsőséges a közeli Fekete tenger
miatt, állandó jégsapkája hatalmas gleccsereket táplál.
Augusztus utolsó napján, négyen indultunk el itthonról. G. Laci (aki az előkészületek nagyrészét intézte), M. Előd (akkor még 17 évesen) - minketten Sepsiszentgyörgyről, M. Laci és jómagam Kézdivásárhelyről.
Bukarestbe kellett a Szófia - Szaratov vonatjáratra ülni. Persze az állomáson senki nem tud a vonatról, de 4 órás késéssel - akár egy szellemvonat - gördül be a termetes orosz gépezet.
Kényelmesen rendezkedünk be a hálófülkébe, hiszen pár napig ez lessz az otthonunk.
A vonatozásról nincs amit mesélni, talán annyit hogy a moldáv határon átcserélik a vonat kerekeit, innen keletre a vasuti nyomtáv szélesebb.
Moldávia, Ukrajna, Oroszország unalmas tájat vetit az utazó elé, a sinek mentén hosszú fasorokat ültettek, ami még a kevés kilátást is elzárja. Szerencse a vonat kényelmes, nincs más dolgunk mint ismerkedni az utasokkal. Jó kis barátság (értsd: ivászat) alakul ki egy lelkes orosz (rosztovi) társasággal, azon kevesek akik beszéltek angolul is.
Az ukrán határ kemény diónak igérkezik, de a szokásos 5-10 dolláros figyelmesség megoldja a nézeteltéréseket. Áthaladunk a hatalmas Dnyeperen is, majd pár órával az ukrán-orosz határ után beérkezünk Rosztovba. Itt váltanunk kell, újdonsült orosz barátaink segitenek nekünk jegyet vásárolni, majd szószerint felpakolnak a Mineralnye Wody felé tartó vonatra. Onnan már
kisbusszal utazunk tovább. Ebben a városban kellett találkozzunk a Pilgrim Tours cég képviselőjével, akik tovább szállitanak a hegy lábáig. Idáig 3nap és 3 éjszaka az út - akár a mesében. Mivel a találka csak másnap reggelre volt megbeszélve, az éjszakát hotelben töltjük.
Itt igazán olcsó hotelben éjszakázni ... este sétálunk a városba.
Másnap kisbusszal hajtunk át Cserkeszföld és Kabard-Balkárföld régiókon, csak alig kerülve el Csecsenföldet. Egyik sem politikai és katonai biztonságáról hires, katonai blokádokon haladunk át, majd örömmel nyugtázzuk hogy beértünk a Baksan völgybe, az Elbrusz gleccsereiből fakadó folyó mentén haladva.
Elragadtatva bámultuk az egyre magasodó csúcsokat, majd a több mint 100 km hosszú völgy végében megpillantjuk Terskol falucskát, az utolsó település. Itt van szállásunk a 2200 méteren fekvő Logovo Hotel-ban (igazából egy nagyobb menedékhely).
Még aznap el akarjuk kezdeni a kötelező akklimatizációs programot, ezért délután el is indulunk
a felvonó alatti hegyoldalon, először a 2970 méteren fekvő felvonóállomásig, majd a lelkesedéstől hajtva egészen a felvonó végállomásáig .. 3500 méterre (MIR állomás). Igencsak húzós tempóban sikerül felmenni, úgy néz ki hogy egyelőre jó formát mutat a csapat.
A hely gyönyörű, sokat fotózunk ...
Elhatározzuk hogy másnap felköltözünk a sátrakkal 3800 méterre, a Barrels menedékhely fölé.
A hotelben újra lehetőség adódott tisztálkodásra, kalóriadús kajálásra. Ennek ellenére álmatlan éjszaka után indultunk el hatalmas zsákjainkkal a felvonóház felé, majd az utolsó (székes) felvonó után mindjárt sátrat is húztunk. Előző este egy mexikói és egy angol csapat számolt be a fenti viszonyokról, úgy néz ki sok friss hó esett, a hegy ködben van, a feltételek rosszak.
Egy holland csapattal egyszerre jövünk fel, ők viszont a menedékhelyen éjszakáznak.
Az akklimatizációs program folytatásaként még ezen a napon felmentünk a 4700 méteren lévő Pastuchkov sziklákig. Az út odáig a keleti Elbrusz csúcs alatti hatalmas hómezőn vezet, majd egyre meredekebb, jeges lejtőn lehet a sziklasorig jutni. Kb. 4500 méterig nagyon jól mentünk,de az utolsó 200 méter kitett magáért.
Lefele ismét a fotózás a fő feladatom, gyönyörű a környék, de sajnos az Elbrusz mindvégig felhőben maradt. Viszont szemben velünk a Donguz Orun, a távolabbi Ushba elő-elő bújnak a felhőtakaróból.
Holtfáradtan estünk be a sátorba, aztán készitettem pár naplementés fotót ...
... majd felkészültünk a beigért minusz 20 - 25 fokra ... de rá egy órára istentelen vihar tört ki, villámokkal tarkitva az eget, ami hamarosan havazássá fajult. A hőmérséklet emelkedett (ellentétben a mi hangulatunkkal). Szórakozásnak ott volt a sátor időnkénti letisztogatása a rárakódott hórétegtől.
Még reggel is ugyanazt csináltuk.
A hegymászó csapatok nagy része visszaereszkedett a völgybe, a pár napja eltűnt lengyel csapatról senki nem tud semmit, eléggé árván maradtunk fent. Viszont az időjárás a jó irányba
haladt, reményeket ébresztve csüggedt csapatunkba. Az Elbrusz előbujt, az egyetlen akadályt a friss hó jelentette. Ezen a napon lesz az akklimatizáció utolsó napja.
A reggelizés nem ment senkinek se, igy üres gyomorral vágtunk neki a már ismert útvonalnak, egymás után hagytuk magunk mögött a már ismert tájékozódási pontokat. Rövidebb idő alatt érjük el a Pastuchkov sziklákat, elhaladunk egy sátor mellett ... jóég tudja hogyan vészelték át az éjszakai vihart ... majd folytatjuk az utat, ami lassú harántolásba vezet a keleti és a nyugati csúcs közötti nyereg felé.
Kb. 5000 méteren álltunk meg, elégedetten az elért magasággal, mindenki jól érezte magát, talán G. Laci birta leginkább a tempót.
Innen a csúcsig a maradék 600 méter simán kell menjen. Terv szerint felköltözünk utolsó éjszakára a volt Priut menedékház helyén álló táborba és pihenünk, majd azután csúcsbuli.
Most hidegebb van, erős szél fúj, reméljük ismét nem lesz viharos éjszakánk.
Az idő legyen velünk!!!
Reggel minden oké, lemegyünk a Barrels-ig telefon akukat tölteni, közben visszaszállingóznak
a többi csapatok is a völgyből. Szombat lévén megindult a helyi kirándulók hada is, akik felliftezve a gleccserre, félmeztelenül fotóztatják magukat .. majd nagyon gyorsan felöltöznek.
Ma pihenőnap ... annyira hogy végül a tábort sem költöztetjük feljebb.
Sajnos éjszakai indulás helyett ismét hóvihar a sorsunk, kinos éjszaka, majd a reggeli hólapátolás.
Az idő nagyon rossz, egész nap esik a hó, mi meg csak ülünk a sátorba, és reménykedve kémleljük a horizontot. Étvágytalanságunk sem akar múlni, mindenki gyengébbnek érzi magát, és az ingerültség kezd erőt venni a csapaton. A tervet óránként változtatjuk.
A következő éjszaka és sűrű havazást hozott, ismét nincs csúcsmászás, a terveket illetően a viták is kiéleződtek. Végül eldöntjük hogy a két Laci (ők voltak a legjobb erőben) mégis elindulnak a csúcs felé, ha sikerül, talán még estére vissza tudnak érni a táborba. Én és Előd maradtunk a "support team". De a két Laci hamarosan újra itt van, a helyzet reménytelen, látótávolság feljebb is zéró, nagy a veszélye hogy rátévednek a hasadékokkal tarkitott gleccserre, vagy egyszerűen eltévednek, ami egy ekkora hegyen egyenlő a végzettel.
Lemegyünk a menedékhelyre hirekért, de azt mondják hogy a következő időszakra nincs jó idő.
Ez eldönti az esetleges vitákat ... csomagolunk ... és csendesen leereszkedünk a hegyről. A többi csapat is ugyanigy tesz, nem kétséges hogy jól döntöttünk.
Lent találkozunk egy végtelenül elkinzott sráccal, mint kiderült amerikai, és az első vihar utáni napon feljutott a csúcsra .. az övé volt a sátor a keleti csúcs alatt. És mindezt teljesen egyedül.
Csodálattal vegyes irigységgel hallgattuk hogy hogyan sikerült, őszintén gratuláltunk neki, hiszen azon kevesek egyike volt akinek ebben a szezonba sikerült feljutnia a csúcsra.
Utolsó éjszakánkat töltöttük a Logovo hotelbe, majd másnap visszavittek minket a Min. Vody állomására, majd Rosztovba utaztunk, ahol már vártak orosz barátaink. Náluk töltöttünk egy teljes napot, várost néztünk, sétáltunk a Don-parton, majd Szergej-nél aludtunk. Szergej volt aki hathatósan segitségünkre volt ebben az utazásban, nélküle igencsak nehezen boldogultunk volna. Amúgy ő professzor a rosztovi egyetem pszihológia karán, eléggé befolyásosnak tűnt a városba, végül ő mentette meg Lacit és Elődöt is a rendőröktől, akik le akarták kapcsolni őket lévén hogy útlevél nélkül járkáltak a városban.
Lenne amit mesélni a városról, az emberekről, szokásaikról ... de annak nem itt a helye.
Ugyanazon vonattal utaztunk vissza Bukarestbe,Ukrajnába ismét problémák, de megoldottuk. Nem vagyunk letörve, bár nem sikerült feljutni a csúcsra, sikeres túrának könyveltük el, és megigértük hogy még visszatérünk. G. Laci már meg is tette, 2005-ben sikerült feljutnia a csúcsra .. ezuttal is gratulálok neki.
Hogy hol tévedtünk? Mit kellett volna másképp csinálni? Szerintem a programunk jól volt
összeállitva .. az akklimatizáció kitűnően sikerült, de az utolsó pihenőnap beiktatása hibának bizonyult, azon a napon feljuthattunk volna a csúcsra is.
Mi levontuk belőle a tanulságot ... és maradunk a kaukázusi túra mottójával :
" everything depends on weather "
