2013. december 30., hétfő

Idén másodszorra – Negoj


Nem tudtuk eldönteni mi lehet a jó taktika. Az első rend hó már olvadni látszik, bár az északi oldal tartogathat meglepetéseket. Végül a minimális felszerelés mellett döntöttünk. A cél a Negoj csúcs. A fotózás is fontos eleme a túrának, tehát ha szép fényeket akarunk igencsak korán kell indulni.

Korán is keltünk.  A menedékház melegét magunk mögött hagyva az éjszaka sötétjében indultunk, fejlámpáink fényei bátortalanul világították az előttünk levő szűk teret. Egyre magasabbra másztunk az egyre havasabb, kövekkel teleszórt hegyoldalon, és csak a hajnal derengő fénye fedte fel a végtelen sötétségből előbúvó részleteket. Pontosan annyi hó maradt ami arra nem elég hogy megtartsa súlyunkat és kényelmes lépést biztosítson, ám annyi volt hogy eltakarva a kövek közti alattomos üregeket megnehezítse a tájékozódást, és jelentősen lelassítsa a járást.

A Negoj csúcs északi fala 

Hogy minél hamarabb kikerüljünk a Negoj csúcs hatalmas tömbjének takarásából, a Pásztor nyereg sziklás, láncokkal biztosított szakasza felé vettük az irányt, és éppen átmásztunk a gerinc délkeleti oldalára amikor végre kisütött a nap. Erőteljes narancsszín árasztotta el az addig ezüstszürkében játszó hegyoldalakat. Alig volt idő pár fotóra a gyorsan változó fényekben. A napkorong meglepő gyorsasággal emelkedett, mi meg a hegység északkeleti lejtőin szétnézve talátuk magunkat a jeges meredélyek, hóval födött kőlabirintusok között.

A Pásztor - nyereg

A Negoj északkeleti oldala

Végtelennek tűnő idő alatt verekedtük át magunkat a Caltun tó fölötti nyeregbe. A tóparton akartunk fotózni a még kora délelőtti meleg súrlófényeket kihasználva, ám elfelejtettem egy apróságot. A téli napkorong útja annyira alacsonyan halad hogy a Caltun-Lespezi csúcstömb árnyékában fekvő tavat ilyenkor egyáltalán nem érik el a napsugarak.

Szomorkásan fordítottunk hátat a reményteljes fotólehetőségnek, majd az egyre mélyülő hóban kapaszkodtunk a főgerinc irányába. Felérve – ezúttal – nem csalódok számításaimban, a hegy déli oldala teljesen hómentes, nyári körülmények között jutottunk fel a Negoj tetejére. Csak az erős széllökések zavarták a pihenést, a kilátást azonban semmi. Az őszi tiszta, páramentes légrétegen át tisztán láthatóak voltak nemcsak a Fogaras csúcsai, hanem a szomszédos és azon túli hegyvonulatok is.

A főgerinc előtti szakasz .. Zsilka Sándor, és hátul Gál Laszló a képen

Az északi és déli oldal kontrasztja ...

Látvány a csúcsról keletre (többek közt a Buteanu-Kecske csúcsok, és a Moldoveánu jobbra hátul)

Panoráma nyugatra : Suru, Ciortea, Scara, Serbota csúcsokkal .. és a hírhedt Saratii gerinc elől

Na és jómagam a csúcson :)
A kötelező fotósorozat után igyekszünk szélvédett helyet találni. A Serbota csúcs felé vezető Saratii gerinc ötlete határozott ellenállásba ütközött. A főgerincről a Kleopátra tű felé ereszkedő ösvény jelentette a szél előtti menedéket, és az egyetlen járható útat, viszont itt újra a kijegesedett északi meredélyen voltunk kénytelenek ereszkedni.  És micsoda ereszkedés ! Mászóvasak és jégcsákány hiányában foggal-körömmel kapaszkodva minden kiálló kőbe, kihasználva annak legapróbb kiszögellését is.  Felfele egy spanyolul beszélő kötélparti mászott ugyanitt, teljes téli szerelésben. Hirtelen butának és meztelennek éreztem magam, és átéreztem döntésünk súlyát miszerint mindenféle felszerelés nélkül mászunk. Helyenként igencsak megnőtt a rizikó, és csak a jószerencse mentett meg mindannyiunkat a kicsúszástól.  És hát ilyent nem tesz az ember ha öreg hegymászó szeretne lenni – tudjátok a szólást – van vakmerő hegymászó és van öreg hegymászó, de vakmerő és öreg hegymászó nincs J. És én szeretnék öreg hegymászó lenni ...

Bevallom megkönnyebbültem amint elértük a hegyoldal biztonságos és kevésbé meredek szakaszait, ahonnan már kellemes ösvényen ballagtunk vissza a házig. Már csak pihenni akartunk, meg enni, és újra pihenni. Nem volt szándékunkban lemenni a hegyről, másnapra meg egy könnyű túrát terveztünk a Saratii vízesés alá fotózni. A másnapi időjárás ennek is kedvezett, a felhősebb, homályosabb égbolt kevesebb fényereje jól szolgált a hosszú záridőnek, így szépen elmosható volt a mozgó víztömeg.



Délután a menedékház teherhordó szamaraival indultunk le a hegyről, egymást kerülgetve a kanyargós ösvényen.  Ők holnap visszatérnek a hegyre ... mi vajon mikor térünk vissza újra ?

2013. december 27., péntek

Sziklaút a Zárt tisztásra - Királykő


Már hiányzott a szikla. Az utóbbi idők erdőtaposása után vágytam az látványos sziklaútakra.  Megyünk ? – kérdezte Laci.  Megyünk hát - feleltem gyorsan . . aztán már csak a célt kellett meghatározni. Választásunk a Királykő mészkőbérceire esett, egy, a listámban még mindig elvégzetlen feladat ... a Zárt tisztásra vezető Lándzsa szakadékvölgy kimászása, majd a tisztásról ereszkedni a Nagy Kőfolyásra.

Már viszketett a tenyerem miközben a Zernyestről  a  Plaiul Foii ház felé tartó úton zötykölődtönk, majd alig vártam hogy a Spirlea menedéktől a déli gerinc falai alatt kanyargó ösvényen kapaszkodva elérjük a szakadékvölgy bejáratát és végre belekapaszkodjak a stabil fogásokba. Igaz a Lándzsa völgy csak rövid időre (1-1,30 óra) nyújt élvezetet. Ennek ellenére semmivel sem marad alatta a hegység többi szakadékvölgyének ... impozáns falakkal szegélyezett, egyre szélesebb  panorámát láttató fehér kővályú. A mászással minduntalan sietnem kellett, társaim gyorsan követtek a sziklafolyósón, és hát hatásos fotókat fenntről lefele lehet készíteni, ráadásul ember is kell rá, hogy érzékelhetőek legyenek a hegy méretei. Így másztam elől, majd visszafordulva igyekeztem a többieket elkapni egy-egy jellegzetes szakaszon kapaszkodva.

Laci és Józsi két mászás között ...

Egyszerre csak kinyílt a szűk vályú,  a hatalmas  mészkőfalak eltávolodtak egymástól, átengedve a terepet az előttünk kitárulkozó, regénybe illő tisztásnak. Zárt tisztás – régen jártam itt, emlékszem akkor a Középövről ereszkedtünk le ide .. és azóta is csak a főgerincről láttam e rejtett kis sarkát a hegynek. Azt mondják a vadfotósok paradicsoma, aki zergét akar fotózni az itt nagy eséllyel készítheti el hőn ahított fotóját.  Természetesen most is békésen legelésztek, ügyet sem vetve a hívatlan látogatókra.


Ámbár tájfotósként sem megvetendő a helyszín, a meredek – néha áthajló – falakkal körülvett tisztáson elsőre mégsem a fotózás hanem az egyszerű áhítat az ami megállásra – sőt leülésre – készteti az embert. Csak ritkán lehet ennyire meghitt, zárt sarkot találni a hegyekben is.

Felfele a főgerincre két sziklaúton lehet kijutni a tisztásról. Az egyiken , az ún. 2 órás kéményen (merthogy szembefordulva a fallal az óramutató kettes számának irányában keresendő)  ki is másztunk – csak a hecc kedvéért – majd ugyanott visszaereszkedve a tisztásról lefele vezető 2 lehetőség közül a Nagy Kőfolyás tetejére vezető útat választottuk. Sietnünk kellett, a késő ősz korán elbúvó napja is megkezdte meredek ereszkedőjét az erdő mögé ...

A Nagy Kőfolyást csak az tudja elképzelni aki már látta a saját szemével. A föléje emelkedő hatalmas mészkőfal eróziója állandóan életben tartja a kőfolyást, az alólról terjeszkedő törpefenyves ellen harcolva. Ki tudja melyik győzedelmeskedik e időkön túl tartó viszályban? Az elszánt konoksággal törtető növényzet át tudja vészelni a folyamatos kőzáport ?

A Nagy Kőfolyás


A Nagy Kőfolyás teteje .. jobb sarok irányába vezet ki a Vörös öv ...


Elérve a jelzett ösvényt – csak hogy ne kelljen ismét a Spirlea útját járni – a Tamás nyereg felé kanyarodtunk. Sok jóval nem kecsegtet a favágók és a széldöntötte erdős hegyhát, de a nap folyamán bejárt út csodálatosan látszik innen, és én minduntalan visszafordulok fotózni, még akkor is amikor társaimat már elnyelte az erdő sűrűje. 

A Lándzsa szakadékvölgy ... és a Zárt tisztás

A Nagy Kőfolyás . .számomra kissé szokatlan szögből



2013. december 20., péntek

Mit csinálnak a medvék ha nem látja őket senki





2013 május vége. Ekkor indult el az a NationalGeographic projekt amely – dióhéjban fogalmazva – a Kárpátok vadvilágának helyzetét hivatott felmérni, kiélezve a nagyragadozókra.

Számos érdeklődő kérésére, most hogy a NatGeo engedélye is megvan, próbálok valamelyest betekintést engedni  a projekt folyamatába, körülírni annyira hogy sejthető legyen pontosan mi is folyik a TWP (Transylvanian Wildlife Project) udvarán, meg hát rövid betekintést nyújtani a vadon rejtett életébe.

Persze ennek előzményei  pár évet visszanyúlnak a múltba. Azt hiszem sokan közületek már tudjátok hogy a 2011-ben idelátogató NatGeo filmstáb terepmunkáját és logisztikai feladatait mi (a TWP) támogattuk. Egy dokumentumfilm forgatását segítettük, és most már az sem titok hogy a film alig pár hete látott napvilágot az USA-ban, The Secret Life of Predators címmel. Bár ennek igencsak kis része lett a kárpátkanyar erdeiben forgatva, mégiscsak meghatározó szerepe lehet – más hasonló filmekkel egyetemben – az erdélyi természeti örökségeink jövőjét illetően.  Mindenesetre mi türelmetlenül várjuk az európai  „premiert”, várjuk viszontlátni képernyőinken közvetlen környezetünket.

Tehát, ebből a kapcsolatból alakult ki az, ami szerintem a NatGeo által a TWP-be, és személyesen belénk  vetett bizalmáról szól, az hogy  kis csapatunkat képesnek tartották arra hogy végigcsináljunk egy évre szóló tudományos felmérést, és ezt anyagilag is lelkesen támogatták.  Abban az időben az egyesület elnöke, az angol származású, Németországban élő Paul White, rengeteg munkát és időt fektetett be hogy e kialakult kapcsolat ne csak baráti szinten maradjon, hanem konkrét támogatással alapozzuk meg tevékenységünket. A dolgok ezen alakulása tehát igencsak örömünkre szolgált, gondolkodás nélkül vágtunk bele egy olyan munkába amiről azt sem igazán tudtuk hogyan kell elkezdeni.  Természetesen a lelkes hozzáálláson kivül szükség volt más ismeretekre is, és ez hozta vissza egyenesen a csapat élére Victoria Hillman természetfotóst, akinek tanulmányai is beillenek a dologba, és akivel már régebben is volt szerencsénk együtt dolgozni.

A csapat : balról - Victoria Hillman, Gál László, Paul White (már nem tag) és a csomagtartón jómagam :)
(Nincs jelen ezen a képen Bálint Botond, és az egyesület külföldi vagy külföldön élő tagjai)


Kidolgoztunk egy munkatervet, meghatároztuk a munkamódszert, majd első lépésként kiválasztottunk egy mintaterületet, ahonnan a begyűjtött adatok alapul szolgálhatnak akár egy teljes kárpáti erdőkre kiterjesztett „eredményhirdetésre „ is.  Már az sem titok hogy a kiválasztott terület a Natura 2000 részét képező, és  a Vinca Minor Egyesület gondnoksága alatt álló, kb 6000 hektáron fekvő Csomád-Bálványos terület lett.  Nem ez volt az egyetlen kiszemelt terület, viszont itt találtunk segítségre, megértésre, és támogatásra. És nemcsak a gondnokság részéről hanem a tulajdonosok részéről is.  Hogy miért ? Talán mondanom sem kell hogy nem mindenütt fogadják szeretettel az erdőben sokat látó szemmeket/kamerákat, sokat halló füleket.

Továbbá beszereztük a teljes felszerelést és nekiláttunk a terepmunkának. Vagyis innen kezdve azt csináltuk amit amúgyis csinálnánk – jártuk a természetet.  A projekt tudatának teljes önhittségével indultunk el a „mi” területünkre, aztán gyorsan lettünk leültetve a tulajdonosok, erdészek, vadőrök által.  Ki magasra mászik, nagyobbat esik ugyebár .. Természetesen nem minden érintett személy tudott rólunk, de a barátságos megközelítés megoldást hozott ezirányban is, és végül bátran járhattuk a legeldugottabb erdőzúgot is.

Ki lettek helyezve az infrakamerák, ezek főleg a Laci eddigi megfigyelései  és tapasztalatai alapján, no meg a helszínen felmért nyomok alapján jól meghatározott helyekre, és miközben tovább végeztük dolgainkat, vártuk hogy a kamerák is teljesítsék a hozzájuk fűzött reményeket.  És hogy mi hogyan is végezzük dolgainkat ? Nos, azt az elméletet alapul véve hogy nem lehet a ragadozók (sem más állatfaj) reális helyzetét felmérni az élethely, táplálékforrások és más befolyásoló tényezők (fakitermelés, legeltetés, turizmus) nélkül, végeredményben teljes biodiverzitás felmérés lett a vége. Kezdve az élethely, növények, bogarak és madarakon át az emlősökig mindent figyelni kell. Így leírva is rémisztően hangzik igaz ? Mi is szorongva fogtunk neki ekkora munkának. Fotóztuk a virágokat, bogarakat, mindent amit láttunk, meghatároztuk a pontos fajokat, listákat meg naplókat vezetünk ...

A csapat felállása igazán kedvező, hiszen Victoria entomológus, ő lefödi a bogarakkal kapcsolatos anyagot, jómagam a tájfotózásban illetve a növényvilágban vagyok némileg jártasabb, Laci a madarak és emlősök területén jeleskedik. Bálint Boti meg én foglalkozunk a logisztikai és pénzügyi problémákkal , illetve Laci és Viktoria a felelős a NatGeo, facebook stb portálokon megjelenő cikkek ügyében. A hazai média időnként felerősödő szomját meg mindannyian igyekszünk kielégíteni J.

Nos ... gyakorlatilag pár hónap elteltével mondhatni  rutinszerű lett a projekten belüli munka. Kitisztult hogy kinek „fekszik jobban” a terepmunka, a bürokratikus papírmunkák, logisztika, miegymás. Szépen gyűl a fotózott és filmezett anyagmennyiség, a felszerelt kamerák anyagai mindent várakozást felülmúltak, és folyamatosan készülnek a cikkek amelyek a NatGeo weboldalon is megtekinthetőek. (http://newswatch.nationalgeographic.com/author/victoriahillman/).

És végre álljon itt is pár kisfilm - ezúttal csak medvék ... rövid betekintés hogy  miként is zajlik az erdő mindennapja ..

video

video

video

video

Természetesen ennél sokkal többmindent láttunk, filmeztünk, fotóztunk ... ezeket egyelőre nincs jogunkban kiadni vagy megosztani, ám ha mindennek vége, akkor elárulom, igazi csemegéket, érdekességeket mutathatunk. De ez maradjon a jövő titka ...

2013. november 30., szombat

Őszvégi barangolások - Hargita és Háromszéki havasok

Ezúttal minden mellébeszélés nélkül osztok meg pár képet a késő őszi Hargita illetve Háromszéki havasokban fotózott anyagból. 
Mint mindig - bár lehet hogy túl sokat ismétlem önmagam - remélem hogy maguk a fotók mesélnek majd helyettem.

Elsőre jöjjenek a Hargitán készültek:


A Zetelaki tó ... az alacsony vízállás érdekességeket hozott a felszínre ..


... ezt remélem nem az alacsony vízállás hozta felszínre ... mindenesetre nem vizsgáltam meg hogy alatta mi van :) ...

A Madarasi Hargita csúcstól nem messze található Szökő vízesés 

A Madarasi Hargita az alkonyat színeiben, háttérben a Bucsecs és a Királykő hegységek

Illetve a Háromszéki havasok Lakóca (1777m) csúcsán, és közvetlen környékén tett látogatásunk fotóiból:


Visszanézve a Kommandó irányába mutató hegylábakra ... messze hátul a Bucsecs már fehéren villog ...

A Lakóca csúcs alatti kis tavacska .. háttérben a Vráncsa hegység csúcsai ..


A Vráncsa legmagasabb csúcsa a Gorhavas ... a Lakóca közvetlen szomszédja.

2013. november 20., szerda

Fotós zavarban .. őszi emlékek környékünkről

Még mielőtt a tél fehérsége elzavarná az elmúlóban lévő őszi színeket, pár gondolattal fűszerezve megosztom veletek néhány sikeresebbnek tetsző fotómat.

Kissé furcsán alakultak idén az őszi színek. Hiszen amikor már igazán csúcspontjára ért volna a színorgia, beköszöntött párnapos havazás és fagy, ami hirtelen odavágta a fotózni vágyódó, de erőteljesebb színekre várakozó fotósokat. Viszont azután egy újabb kiteljesedés következett, ami a figyelmeztetés után rövid engédékenységre késztette a természetet, és megadta a lehetőséget azoknak akik már lemondtak az idei őszi szezonról.  Ide tartozom én is … és még a második esélyt is csak nehezen sikerült hasznosítani.

Meg hát egyre inkább előtör egy másik probléma is, amivel már régóta küszködöm, de végleges megoldást nemigen találok rá. Röviden arról van szó, hogy a hegyvidéki túrázások alkalmával (elsősorban) de sokszor a fotótúrák alkalmával is (ami már veszélyes) ... teljesen megfeledkezem a fotózás tehnikai dolgairól. Vajon miért nem figyelek a tehnikai beállításokra, és csak utólag látom hogy hogyan kellett volna terepen a helyes beállításokat elvégezni?

Miért maradok “primitiv” ott kint a természetben?

Felülkerekedik bennem az egyszerűséget, a tájat csodáló ősember? Ha fotózok, miért mellékelem a tehnikai beállításokat és csak az érzelmi tendenciáknak engedelmeskedve az úgynevezett “művészies” megközelítést választom? Pontosabban miért csak a színek és az elemek elrendezése, illetve a fények és a kompozició az elsődleges ?

Egyszerűen elfelejtem hogy ezt támogatni kellene tehnikai alapokkal! Miért ? Persze előre beállítok pár alapdolgot, de aztán képes vagyok órákig fotózni mindenféle változtatás nélkül.
Azt hiszem az új és ismeretlen táj, vagy a réginek megannyi új arca vonz, arra figyelek, arra koncentrálok. És mindezt tudatalattim teszi, mert ha ráirányítom is magam pár expozíció erejéig hogy átgondoljam a pillanatnyi kép lehetséges tehnikai beállításait, ez hamar elenyészik …
Tényleg képtelen vagyok ezen átlépni? Vajon egyedül vagyok ezzel a problémával?  Kérdések ... amelyekre a válaszok csak  újabb kérdéseket szülnek.


No ... mindent félretéve ... had mutassam a fotókat ... ezúttal a Bodok és Nemere hegységek terítéken …

Felsőháromszéki medence - Esztelnek közelében

Csángótelep

Csángótelep


A Nagy Sándor csúcson ...

... meg a csúcs alatti fenyvesben

Bodoki hegyek ..




... és végül az elmaradhatatlan Perkő.


2013. október 11., péntek

Túraajánlat – Máramaros + extra


„Ismerjük meg szép hazánkat” sorozat következik J.  Nem vicc, az emberek nagytöbbségének fogalma sincs arról hogy hol él (a ProTV-s híreket leszámítva), sőt mi több, miután elkészítettem egy listát az országban meglátogatandó helyszínekről, rájöttem hogy van ám nekem is bőven hiány e téren. Hosszú egy lista lett, pedig azért voltam már itt-ott.
Nos e fehér foltokat szeretném betölteni a térképen, ezért is választottuk idei rövid nyaralásunk célpontjának Máramarost, természetesen kiélezve a hegyvidékekre.
Nos ... kiránduljunk képekben :
Első célpont a Radnai havasok híres Lovak vízesése, álítólag az ország legmagasabbja (őszintén nem ellenőríztem), az tény hogy nem a legbővízűbb - alig csordogált víz a valóban szédítően magas sziklafalon. Én már láttam ennél  látványosabb pillanataiban is, és elképzelem hogy milyen lehet a tavaszi hóolvadások idején. Mindenek ellenére érdemes kitérőt tenni érte. Kissé zavaró hogy rengeteg más embernek is eszébe jutott . . de hát könnyen megközelíthető, és egyre híresedő természeti látványosság.


Még aznapra besűrítettük a Barcánfalvi (Barsana-RO)fatemplomokat, illetve a Szaploncai (Sapanta-RO) vidámtemetőt. Őszintén, a Barcánfalvi templomok és környékének tisztasága, rendezettsége igencsak meglepő volt .. a régi templomok tervei alapján újjáépített faépületek nem árasztják az ódon hangulatot, de festőiek és impozánsak. Ami azért nem semmi egy faépület részéről ..



Szaploncán viszont tényleg rövid időt töltöttünk. Nekem távolról sem tűnt vidámnak a temető. Átolvastam jópár sírfeliratot, és a cikornyás, arhaikus kifejezéseken túl sem húzódott mosolyra az ember szája. És becsszó ...figyeltem másokat is – gondoltam csak én vagyok ennyire „komoly” – de nem láttam mást sem hahótázni, de még mosolyogni sem.  Azt viszont elismerem, egyedi hangulata van ...


Másnap a Máramarosi havasokkal kezdtünk. Turistamódra ... Vászer völgyi kisvasúton döcögtünk fel a völgyön, majd ugyanott le.  Lehet azt mondjátok rólam hogy elégedetlen vagyok ... de én ettől sem voltam annyira elragadtatva mint a jelenlévők nagytöbbsége, nem is beszélve a külföldiekről. Viszont itt is érdekes volt maga a kisvasút meg a gőzmozdony ... őszintén mondom ... rengeteg pénzt lehet egy ilyen dologgal keresni. Igaz kell hozzá pár dolog J ... pl. egy gőzmozdony ... he..he



Délutánra ismét fatemplomok terítéken.  Jód (Leud-RO) és Sajómező (Poienile Izei-RO) településekre jártunk ki ... nos kérem ... a Sajómezői fatemplom valóban régi (XII-század), és nekem nagyon tetszett. Kivülről alig különbözik a többi UNESCO Világörökség részét képező fatemplomtól, de ha beljebb megy az ember, akkor egy annyira régi idők hangulatos világába csöppen, hogy én például megfeledkeztem a fotózásról is.  Igaz nem is szabad .. még gyertyákat sem gyújtanak, nehogy kárt tegyen a fára festett freskókban.  Óhatatlanul eszembe jutott hogy vajon itt hogyan zajlott az élet sokszáz évvel ezelőtt ...



Harmadnap volt az amiért én eredetileg Máramarosba készültem, és már régen fenem rá a fogam. Gutin hegység – Kakastaréj.  Azt hiszem ismerősen cseng, bár lehet nem minden „magashegyi mászó” ereszkedik le e kisméretű, de annál érdekesebb hegyvidékre. Reggel beugrottunk a program utolsó fatemplomához Deszére (Desesti-RO), majd „rohantunk” tovább a hegy felé. Az időjárás nem volt kedvező fotózásra ... persze nem déli 12-kor kell kimenni fotózni – mondhatnátok most – de mint első randevúm e hegységgel, elégedett lehetek. Maradéktalanul tetszett, és ha többet nem is, de a Kakas taréját végigmászkáltam.




És hogy mi az extra? Kolozsváron töltött éjszakánk után – kis nosztalgiázás a egyetemista évekről –  hazafelé meglátogattuk a sci-fi hangulatú tordai sóbányát. Ki ne hagyjátok ... pazar látvány. És nemcsak a bánya hihetetlen ürege, amit elsőre gyakorlatilag a plafonból szemlélhetsz és hidd el ritka az a látogató aki nem hőkül vissza tőle, de a példásan felújított termek űrbázis hangulata is. Tudom ...tudom, nem láttam én sem űrbázist csak filmen ... de akkor is ...



A felszínre érve azonnal a tordai hasadék felé vezető útra tértem. Szinte automatikus volt a mozdulat, és bár az autópálya kissé megváltoztatta a környéket, rutinosan találtam rá a helyes irányra. Atyavilág ... hogy mi mennyit jártunk ki oda annak idején (kicsitt öregesen hangzik – tudom). emlékszem olyan hét is volt hogy háromszor is kimentünk mászni. Akkor a kolozsvári EKE keretén belül szervezett mászóiskolát jártuk ... szép idők voltak! És milyen jólesett most, annyi év kimaradás után újra mészkőösvényeit taposni.  És a tetőről benézni a mély patakmederre ... Fotózni ismét a déli napállásban kellett, mondanom sem kell hogy egy igazán jó képet sem sikerült készítenem. Felszerelés ide vagy oda, ha nincsenek körülmények nem lehet jó eredmény.




Tényleg, de tényleg,  méltó befejezése volt e párnapos kiruccanásnak, és már azt sem bántam hogy még párszáz kilómétert kell ücsörögni az autóban hazáig.