2008. december 5., péntek

Túranapló - Törökország 2003

Elhatároztam hogy közzéteszem pár olyan túrám rövid leirását amire én is szivesen emlékszem vissza. Ezek közül is, minden idők egyik legemlékezetesebb, legkedvesebb túrája a 2003-as törökországi útunk. Törökország egy csodálatos hely, kielégiti úgy a túrista mint a hegymászó igényeit, bővelkedik természeti és történelmi látnivalókban, és azok sem panaszkodhatnak akik a hangos nagyvárosi élményeket keresik.
A fotók a Bálint Boti és az én fotóim válogatása. Előre is elnézést kérek a fotók minőségéért, hiszen akkor még filmes gépem volt, és a bemutatott fotók (a sajátjaim) scan-elve vannak.
Ez volt az első túránk amikor bérelt autóval indult el a baráti társaság. Egy 4 éves Mercedes Vito
lett az otthonunk több mint két hétre, összezárva ennyi időre, még nagyon jó barátok közt is törhet ki vita, de nálunk nem igazán adódtak problémák. Vagyis a csapat megvolt (Márk Előd és Bedő Zoli Sepsiszentgyörgyről - Molnár Laci, Bálint Boti, Nagy Levente, Csulak Enikő, Balázs Imre és jómagam Kézdivásárhelyről). Négyen (Zoli, Előd, Laci és én) már összeszokott csapatnak számitottunk, hiszen többéves túrázásaink/mászásaink voltak már együtt. Bár dokumentációnk nem volt teljes, bizakodva vágtunk neki a nagy ismeretlennek, egymást váltogatva vezettünk át Románián. Az egyetlen gondot a csomagok jelentették, ezeket egy tetőre szerelt csomagtartóra erősitettük itthon, de nem birta a strapát, Konstancán majdhogy az útra került minden. Kénytelenek voltunk bepakolni az autóba. Még most sem tudom hogyan sikerült mindent berakni, és még nekünk is maradt elég hely. Vama Veche román tengerparti üdülőnél meg is mártózunk a tengerbe, bár ha tudjuk mennyi tengerben lessz részünk talán bele sem megyünk a vizbe. Majd Bulgária következett, a határon kifizettük a mindenféle adót (értsd: csúszópénz) majd innen én vezettem, és mondhatom hogy a bolgárok rossz hirével ellentétben nem volt gond, igaz hogy kinosan betartottunk minden közlekedési szabályt. Két nagyvárost keresztezünk Várna (régebbi történelmi múlttal rendelkező város) majd Burgast (fiatal nagyváros, igencsak érződik rajta a kommunizmus), majd estére elérjük Malko Tarnovo határátkelőt. Gond nélkül jutunk át mindkét határon. Még erőltetjük a vezetést, de miután Botinak majdnem sikerül elgázolnia egy rendőrt, úgy határozunk hogy ideje pihenni, és csak úgy az úttest mellett húzzuk fel sátrainkat. Másnap újult erővel haladunk Isztambul felé, túránk első állomása.

A táj továbbra sem változik sokat, mindenütt a kukorica és napraforgótáblák uralják.
Lassan meglátjuk a Márvány tengert, azt hisszük hogy beértünk a városba, de innen még órákig megyünk a zsúfolt autóúton a belvárosig, ahol végre sikerül egy őrzött parkolóban hagyni az autót. Hatalmas város, több mint tizmillióan lakják, és ebben nincs benne a hozzánőtt perifériák lakossága.
Első célpontunk a 1512-ben épült hires Kék mecset, ahová csak mezitláb szabad bemenni. Bár kissé lábszag van bennt, a látvány érdekes, a kékes csempével kirakott falak, oszlopok, és a kupola igencsak tükrözi az ottomán birodalom erejét és gazdagságát.

Innen a hajdani bizánci bazilika a Hagia Sofia-hoz (amit az oszmán törökök később mecsetté alakitottak át) megyünk át.
Itt már belépőt kell fizetni (elég drága), de megéri ... és itt nem a gyönyörű jegyadó lányra értettem (biztosan marketingfogás) ... hanem arra hogy ez a közel 1700 éves épület megőrizte értékeit, méretei lenyűgözőek, eredi mozaikokkal diszitett belső tere értékes kincsei a keresztény világnak, és bár tőlem nagyon messze áll a vallás, itt azért megérinti a szemlélőt a történelem, és szerepe az emberiség fejlődésében. Szédelegve jutunk vissza a nyűzsgő utcákra, a Nagy Bazár nem nyeri el senki tetszését, az orditozó, portékáját kináló emberek forgataga gyorsan menekülésre késztet. A Topkapi múzeumot ezúttal csak kivülről néztük meg, a belépő ide is drága volt, és még hosszú út áll előttünk. Még csak egy kis sétára és egy halas szendvicsre volt időnk a Galata hidon.
A városból kijutni legalább annyira bonyolult és időigényes mint bejutni, A boszporusz hidon át az Aranyszarv öböl mentén jutunk át Azsiába. Este megfürdünk a Márvány tengerbe, majd ismét késő éjszakáig vezetünk.

Kék mecset főbejárata

Kék mecset belső udvara

Kék mecset belseje

A Hagia Sofia (felső 3 kép)


A Topkapi múzeum bejárata

Márvány tenger

Útunk 3. napja az autóban telt el, több mint 1000 km-t haladtunk kelet felé, második célpontunk a Kackar hegységig.



Kopár, dombos vidéken haladunk, szinte csak gabonatáblákat látni, kis parcellák vannak sűrűn egymás mellett, az egyikben még alig fejlődő vizben álló gabona, a másikban már aratnak (többnyire kaszával). Samsun városánál érünk vissza a Fekete tenger partjára. Meredek sziklás partvonal, beépitve minden talpalatnyi hely, nagyban megy az épitkezés, útépités.
Az utak mentén nincsenek védőkorlátok, ha valaki elvéti az útat egyenest a tengerbe áll meg.
Estére érünk Trabzon-ba, de nincsen ahol éjszakázni, igy már 3. napja hogy keső éjszakáig vezetünk. Ayder a mi utolsó településünk, már kb. 1200 m-en fekszik, de nem érjük el, félúton a hegyre kapaszkodó völgyben találunk egy alkalmas helyet. Szentjánosbogarak segitenek a sátorhúzásban.



Végre hegyen vagyunk .. ez volt az egész túra lényege, minden egyébb csak körités. Sokat olvastunk már róla, erről a török-örmény határon húzódó szeszélyes időjárású hegyről. És most itt vagyunk. Erre a hegyre csak négyen megyünk, mert információink alapján tehnikailag nehezebb, és mi egy mászósabb útvonalat választottunk.



Hatalmas hátizsákjaink vannak, minden felszereléssel megrakva, súlyuk alatt dőlingélve indulunk fel Yukari Kavron-ba, az utolsó falucska ahonnan indulnak a túrák. Szerencsénk van, egy hegyi utakat járó kisbusz felveszen. Bátor és tehetséges sofőrök lakják ezt a vidéket, lazán hajtott át a meredek hegyoldalakon, sáros vizmosásokon, miközbe mi ki sem mertünk nézni az ablakon. A faluba sűrű köd fogad, némi homályos magyarázat alapján indulunk el. A falu végén üldögélő nénikék sűrű bólogatással adják tudtunkra hogy a jó irányba haladunk. Kackar .. Kackar ... - mondják.
Felfele haladva pár fiatal helybéli már jobb magyarázattal szolgál. Kiderül hogy majd balról egy bővizű patak folyik be, annak mentén kell felfele haladni. Bár látni továbbra sem lehet semmit, és eláztunk a vizes völgyben araszolva, még lelkesek vagyunk, bizva a tapasztalatunkba, hiszen eltévedni nem lehet. Aztán egy idő után felmerülnek a kérdések: mi van ha nem jó irányba vezetnek a kőrakások? Vajon ez már a nagy patak? vagy van ennél nagyobb is? egyáltalán merre van a hegy? .... Azt mondták hogy fél óra a tábor, mi meg már órák óta menetelünk.


Már kezd késő lenni, mire találkozunk egy török csapattal akik lefele tartanak, és azzal biztatnak hogy ez az a táborhely. Megnyugodva táborozunk le, szomszédaink is vannak (hollandok), ők is a csúcsra tartanak. Éjszaka többrendben is esik az eső. Reggel újra a vizess cuccokba kell belebújni, szapora léptekkel igyekszünk bemelegedni. Felérve egy nyeregbe, elővesszük a térképeket, de ködben, információk nélkül nem sikerül beazonositani helyzetünket.


A hollandok segitenek ki, és ekkor derül ki hogy egyáltalán nem ott vagyunk ahol kellene, nem tértünk fel ott ahol kellett volna, és a Derebasi tó mellett éjszakáztunk. Vagyis ahelyett hogy a tervszerinti északi fal alá értönk volna, mi éppen a déli fal alá igyekszünk nagy kerülővel. De innen már nem érdemes visszafordulni, igy folytatjuk útunkat.

Találunk is egy táborozásra alkalmas helyet. Laci és én elmegyünk felderitőútra, a következő nyereg után találunk is egy másik tavat, ami szerintünk a Deniz tó lehet, a déli fal alatti tábor helye. Úgy határozunk hogy elég közel vagyunk ahhoz hogy 1 nap alatt elérjük a csúcsot és visszaérjünk a táborba (ez végül igaznak bizonyult).
Másnap kora reggel indultunk el.
Sajnos én nem érzem jól magam, úgy néz ki hogy a reggelire elfogyasztott hal nem szereti a forró csokiban. De lassan helyrejövök ... menetelünk tovább ... majd lassan kiderül hogy ismét tévedtünk, a Deniz tó egy völgyel arrább van, amit mi láttunk tegnap az egy nevenincs tó. Már meg sem lepődünk, egyszerűen tudomásul vesszük a helyzetet, és gyalogolunk tovább. A köv. nyereg után kitárulkozik előttönk a Deniz tó katlanja, és elárulom hogy méig nem láttam még ehhez fogható gyönyörű tavat. Fekvése tökéletes, mélykék szine lenyűgöző.


Nehéz ereszkedés a partjáig, aztán csak fotózunk .. és fotózunk ...


Deniz Gülü (Deniz tó)


Innen már látható a csúcs tömbje, viszont kiderül hogy fölöslegesen cipeltük a téli cuccokat, nincs annyi hó hogy használni kelljen. Kövek alá rejtettük a nagy bakancsokat, jégcsákányokat .. majd újból ködben idultunk neki a csúcsnak. Természetesen kiderült hogy ismét nem találtunk rá a normál trasszéra, ehelyett a kitett nyugati gerincen találtuk magunkat, ahonnan nehézkes, nem biztositható mászás juttatott ki a csúcsgerincre. 9,40-kor mindanyian fennt álltunk a csúcson.
Kilátásunk nem igazán volt, csak néha enged belátást pár pillanatra, ilyenkor látjuk hogy mégiscsak 3932 méteren vagyunk.


A csúcsgerincről


A csúcson ... 3932 m

Bejegyezzük magunkat a csúcskönyvbe, majd elindulunk lefele, most már a helyes úton. Laci és Zoli elszórakoznak a gleccseren (csakhogy a téli cucc is használva legyen), Előd a szétbomlott bakancsával bajlódik, én pedig fotózok. Rövid idő alatt érünk vissza a táborba. A nevenincs tavat elnevezzük Tévedések tavának, hiszen erről szólt ez a túra. Még volt időnk lebontani a tábort és elindulni lefele, de én és Zoli végül még egy éjszakát töltöttünk a hegyen. Laci és Előd erőltetett tempóba próbáltak minél lennebb kerülni. Reggel csodálatos időre ébredtünk, de csak pár fotó erejéid csodáltuk a környéket, majd visszatértünk a faluba, ahonnan most már gyalogszerrel értük el a lennt várakozó társainkat.

A csapat maradék 4 tagja a tengerparton töltötte ezt a pár napot, majd a megbeszélt reggelen vártak Ayder-be. Azonnal elindultunk át a kies vidéken vissza a nagy anatóliai fennsikra. Nem szerencsés e kurdok lakta vidéken sokat időzni, főleg egy Mercedessel.



A terv szerinti második hegy amire készültünk az Ercyies Dag. Az ország közepén fekszik, Kayseri város közelébe. Útközbe meglátogatunk a kiszáradt sóstavat, hatalmas fehér sikság, mindannyiunknak első alkalom.


Majd Kayseri városkában töltjük a délutánt, készleteinket pótólva, belevegyülve a város szines életébe.


Kayseri - bazár


Akár hiszik .. akár nem .. ezek elő csirkék (és szinesek)

Késő délután felmentünk Kayak Evi sitelepre, ahol egy hotelnél hagytuk az autót (a szokásos csomagolási szertartás után), majd felköltöztünk a hegyre ... ott csinaltunk alaptábort.
Már egy hete elindultunk, a sátorhúzás mindenkinek rutinos lett, a benne alvás pihentető.
Erre a hegyre már teljes létszámban akartunk feljutni.
Reggel hideg szélre ébredünk, de a kilátás fennséges. A vulkáni kúp kiszakadt aldalán vagyunk, a megmaradt gerinc U alakban fogja be a tábort. A bal felőli (nyugati) gerincre fogunk felmászni, majd végig a gerincen, egeészen a kúp tetejét lézáró csúcstömbig.




Tempósan haladunk ... de a Kackar csapat tagjai jobb formába vannak. Jóval előrehaladnak, csak és maradtam a többiekkel hogy segitségükre legyek.


Probléma nélkül értük el a gerincet megszakitó falat, innen meredek haránt következett a csúcs alatti törmelékes vályúba. Ez a trasszé legkritikusabb pontja, folzton hullanak felülről a kövek, a laza törmelékes, meredek talajon a kicsúszásveszély is megnő. Most hiányoztak a fiuk, egyedül igyekeztem figyelni a maradék csapat mozgását. Egy fenntről ereszkedő csapat kilazitott egy asztal méretű sziklatömböt, ami csak kevéssel kerülte el a társaságot, sőt Imre az utolsó pillanatban ugrott félre a cikkcakkban érkező kőtömb elől. Igencsak feszült helyzet volt, de szerencsésen felértünk a csúcsra (3917 m). Itt már Imre is visszanyerte hidegvérét, leszidtam az első csapatot felelőtlen magatartásáért, majd mindannyian megbékélve fogyasztottuk el a kötelező csúcscsokit, felhőtlenül örülve a sikernek (vagy félsikernek .. hiszen még le is kellett jutni). A köd ismét bevonta a csúcsot, igy amiután Zoli és Előd visszatért az ikercsúcsról (ahol egy lyukba rejtett aranyfedeles Koran-ra bukkantak), és újfennt bejegyeztük magunkat a fémdobozban tartott csúcskönyvbe, elindultunk lefele. Most már igazi csapatmunka volt. Nem akartunk visszamenni a hosszú gerincen, inkább egy biztonságosabbnak tűnő vályún ereszkedtünk be, két külön csoportot alkotva.

a csúcson ... bj: Zoli, Levi, Boti, Imre, én, Laci és Enikő (Előd fotózott) - 3917 m

Az ereszkedés ...

Lefele jó a hangulat, hiszen a négy tagnak ez személyes magassági rekordja, Boti riportert játszik, szerre készit riportot mindenkivel.
Még a tábort is lebontjuk és leköltözünk éjszakára a hegy alatti tópartra.
A kitűzött célokat teljesitettük, innen már csak pihenés vár ránk, irány a Meditterán tenger partja. És innen már inkább csak fotókba közlöm hogy merre jártunk.
Másnap természetesen útbaejtettük Kappadochiát - Göreme, Ürgüp és Uchisar falvakat - ami ma már világszerte ismert sziklaerődeiről, kőbe vájt kunyhóiról, föld alatti városairól, furcsa sziklatornyairól, ahol bemászkáltunk minden üregbe.



Hihetetlen hogy még manapság is lakják ezeket az üregeket

Homokkőbe vájt templom

Uchisar sziklatornyai


Innen egyenesen a tenger felé tartunk, kikerülve egy az itthoni Királykőhöz hasonló több mint 3000 méter magas hegyvonulatot. Itt találtunk olyan félreeső településeket ahol még a hagyományos bőnadrágos viselet is divat. Kipróbálhattunk ismeretlen gyümölcsöket (pl. a kaktusz gyümölcse), este meg már a Földközi tenger partján iszogattuk sörünket népzenére.
A következő napokban végigmentünk a Földközi tengerparton, megállva minden arra érdemes helyen. Fügét, dinnyét, gránátalmát, banánt ettünk, lihegtünk a hőségtől (36 fok árnyékban), az éjszakákat meg csak úgy a homokba elnyúlva töltöttük.

Anamuryum vár

Zolit csak nehezen lehetett elrángatni a teknősöktől

Itt ünnepeltük Boti szülinapját (ő volt az idegenvezetőnk is)


Myra - kőbe vájt sirkamrák

Myra - amfiteátrum


Aspendos - amfiteátrum

Viadukt

Talán az egyetlen hely ahol kempingben aludtunk (Ölüdeniz)

Ölüdeniz csodálatos partja

Majd elhagytuk a Földközi tenger partvonalait, és egy darabig az Égei tenger partján autóztunk.
Ime egy Égei tengerparti reggelen ...

... reggeli ébresztő ...

... majd Zoli és én harcolunk a reggeliért ...

... és ez a fotó amelyiken mindenki jól szórakozott itthon ...
... én lennék az ... kicsitt megfáradva ... 2 hét utazgatás után ...

És innen a Hierapolis és Pamukkale tejfehér világába érkeztünk. Mezitláb (ez itt szabály) sétáltuk végig az egész területet, megmártózva a hűvös ,fehér vizben. Csodálatos kis sarka a világnak, a tetőn álló Hierapolis 2000 éves múltja csak fokozza értékét.


A továbbiakban Izmir városát néztük meg, bevásároltunk török édességekből, fűszerekből a bazárba, majd Canakkale mellett a Dardanellákon át visszajöttünk Európába.

A bazár Izmir-be


A Dardanellák - kompkikötő - by..by ..Ázsia

Útunk legutolsó állomása a Rodostó-i (Tekirdag) Rákoczi múzeum volt. Úttalan útakon, a Márvány tenger partján értük el a várost. Meleg fogadtatásban részesitettek, tökéletes magyarsággal szólalva meg.

A Márvány tenger partjai - halászállvány

Csoportkép a Rákoczi múzeumban - Rodostó (Tekirdag)

Innen szinte egyszusszba vezettünk hazáig. A török határátkelés problémás lett, de amikor megigértük a határőrnek hogy felhúzzuk a sátrakat ott helyben .. inkább átengedett. Bulgáriába többször is ellenőriztek az éjszaka folyamán, de a rendőr vagy túl ittas volt és továbbengedett, vagy egyszerűen nem értettük meg egymást, és azért engedett el. Reggelre a román határon voltunk, ott viszont mindanyian elaludtunk várakozás közbe, reggel a határőr kellett megkérjen hogy menjünk már át. Utolsó fürdés a Fekete tengerbe ... össze sem lehet hasolnitani a Földközi vagy Égei tengerrel). .. majd végre itthon vagyunk. Csak rövid beszámolóra van erőm ...