2008. október 26., vasárnap

Retyezát túra 2008 június

Retyezát tura – június 2008

Bevallom ... utoljára a 90-es évek végén jártam a Retyezátba, bár abban az időben sokszor voltam ám. És még volt egy hiány ... csak télen jártam arra, a nyári Retyezátot csak fotókrol ismerem. Vagyis most sok volt a bepótolandó élmény. Végül idén júniusban 8-an indultunk el, két autóval a Hunyadi vár fölé magasló Retyezáti bércekre a Déli Kárpátok nyugati csücskében. Nem volt túl sok időnk, összesen 4 nap, jó vagy rossz időben, de a túratervet teljesiteni kell.


Az első nap nagy része rámegy az utazásra, Brassó - Nagyszeben - Piski - Ohaba de sub Piatra útvonalat követve érünk a hegy lába alá, ahol elhagyva az autókat, hátunkra kerülnek a terhek. Az idő sem kedvez, lassú esőben tapossuk a köves erdei utat, majd egy gyönyörü erdőn át érjük el a Gentiana menedekházat (kellemes, régi emlékek törnek elő bennem, szinte otthon érzem magam). Rövid pihenés, majd amire elérjük a Bucura hágót , már mindjárt este van.

Viszont innen már csak ereszkedni kell egy keveset, és mindenki megkönnyebülve szabadult meg a 6 óra alatt “ nagyra nőtt” hátizsákoktól.

Másnap kellemes időre ébredtünk, talán csak én és G. Laci voltunk kissé szomorkásak, lévén hogy az éjszaka leple alatt elhordta kajánk egy részét a róka. De sebaj, hiszen süt a nap, és akár a saját kajánkat esszük, akár másét, hamarosan indulnunk kell.


Ma a Judele csúcs a cél, a Slaveiu gerincen át. Csapatunk kétfelé vált, M. Andris és felesége Zsofi a Peleága csúcsra mennek, mi többiek az eredeti terv mellett maradunk. Nem tudunk betelni a látvannyal, kattognak a fotógépek, alig haladunk annyira lefoglal a lelkes fenyképezés … tájat, virágokat, egymást, mindent beleszoritva a memoriába.A gerincre fel már előtört a csapatunkra annyira jellemző “még csak azért sem a jelzett úton megyek” hozzáállás, igy meredek kőlejtőken, sziklás küszöbökön át érjük el a gerincet. Érdekes élmény az egymás hegyén-hátán fekvő hatalmas kőtömbökön egyensúlyozgatni. Gond nélkül érjük el a Slaveiu csúcsot (2347m), majd leereszkedve egy nyeregbe látszik igazán a Judele csúcsra vezető kitett gerinc. Határozottan rohanjuk meg, és mindjárt fenn is az egész csapat a Retyezát egyik leglátványosabb csúcsán, a Judele-n (2333m).

Fotók, csoki, majd a közeledő köd elől menekülve a tulsó oldalon ereszkedünk vissza a völgybe.

Szerre megyünk el a hires lányok (tavak)mellett .. Florica .. Viorica .. Ana . A köd uralma alá hajtotta a völgyet, nem is találtunk rá elsőre a sátrakra, de a teljesitett cél és az élmények hatása alatt ez már senkit nem zavart. Andrisék is megelégedve tértek vissza a túráról, fennt jártak a Peleágán(a hegység legmagasabb csúcsa – 2509m).Este, mivel megüresedett a Salvamont ház, mindannyian beköltöztünk, de azért kinnt hagytuk a sátrakat, csak azért is hogy az éjszaka csalódást okozhassunk a pimasz kis rókának.

Amint az előrejelzések azt megjósolták, harmadnapra teljesen elromlott az idő. Sürü köd boritja a tájat, de egy ilyen csapatot mint a mienk ez nem tántorithat el céljátol. Elég volt egy kissé fellebbenjen a köd, máris nekilódultunk.


Ma a Retyezát csúcsa a végállomás, a név jelentése (románul) – lemetszett, levágott – olyan is a csúcs mintha egy óriás levágta volna a tetejét. De azért maradt még belőle épp elég, ilyen “ hol esik hol havazik” időjárásban igencsak kifullasztotta a társaságot. Természetesen a közbeeső Bucura csúcsot (2433m) sem hagyhattuk ki a listárol, energiát nem kimélve jutottunk fel rá, a nedves köveken csúszkálva. Innen leereszkedve értünk a Retyezát alatti nyeregbe, majd egy utolsó sóhajjal fenn is álltunk az áhitott csúcson. Átázva, ködben, reszkető kezekkel tördeltük össze a maradék csokit, majd sietve hagytuk el a kilátás nélküli magaslatot.Visszafele ugyanazt az utat követve érünk a táborhelyre, ahol már vártak elmaradt társaink B. Zoli és M. Laci. Ők ma mászni szerettek volna a Bucura II északi falában, de a hideg és a jeges, vizes sziklák miatt nem sikerült a dolog. A hegységet alkotó fekete grániton maszni amúgy igazi élményt jelent minden hegymaszónak, a hatalmas falakról nézni a melletted repülő hollókat, a völgyben kecsesen ugráló zergéket, majd a mormota füttyére indulva leküzdeni egy újabb kötélhosszat. No de sebaj, mondani szokás, “ a hegy nem megy sehová”, lessz még lehetőség rá.

Napnyugta előtt – természetesen – jobbra fordul az idő, fellelkesitve a társaságot, elhatározzunk hogy ma még a Peleága csúcsra is felmegyünk. A turistakalauz szerint 2 órára van a tábortol. Nos most már ki lehet javitani a turistakalauzokat, mert mi bizony kevesebb mint 1 óra alatt fenn álltunk a csúcson. Mondanom se kell hogy már ismét köd vonta be a tájak, kis megmaradt lyukakon nézelődtünk, akár egy repülő ablakain át.


Az esti naplementés tájat, a mély szineket, lefotózni kötelező program, majd az esti szél hidege mindenkit behajszol a meleg hálózsákba.

Utolsó túranapunkon – ahogy az lenni szokott - tökéletes napsütésre ébredtünk. Vagyishát ébredtem én elsősorban, ilyenkor fotográfus “én”-em nem hagy nyugodni. Egyik kedvenc fotótémámnak hódolhattam ezen a reggelen , a sima viztükörben visszatetsző hegygerincek látványa mágnesként vonzott, összefagyott ujjakkal zongorázva a fotógép gombjain.


Tökéletes reggel volt.

Sajnos el kellett hagyni a napfényben sziporkázó hegyet, sajnos újra hatunkra kerültek a némileg megkönnyebbült zsákok, de új élményekkel gazdagon, szivünkbe zárba egy újabb sarkát a világnak, elindultunk lefele a barátságos hegyi ösvényen, majd haza, vissza a szürke hétköznapokba.