2008. október 23., csütörtök

Egy másik Szent Anna tó ?


Úgy gondoljuk hogy nekünk, kézdivásárhelyieknek a Szent Anna tó és környéke már semmi újat nem tud mutatni. Igaz ? Számtalanszor látogattuk már, gyerekkorunktól ide jártunk nyáron fürdőzni, télen szánkózni, ismerjük a Mohos láp útvesztőit, és gyalogoltunk a Csomádok gerincén.
Nos, be kell vallanom, idén nyáron egyik hajnalon, amikoris fotózni indultam, olyan hangulat fogadott a Mohosban majd a tóparton amire sokáig emlékezni fogok. Lehet hogy önök most azt mondják hogy igen, mert máskor nem keltem fel elég korán ahhoz hogy mindezt láthassam. De igen, máskor is bolyongtam egyedül ködös hajnalokon, ez az alkalom mégis mélyebb nyomot hagyott bennem. Vagy talán csak szentimentálisabb lettem egy hajdani dicsőségét veszteni látszó természeti csoda előtt ??
Elmesélem.
A sátortáborban és közvetlen környékén összezsúfolódott tömeget kikerülve, a bikszádi lelátónál töltöttem az éjszakát. Ide vonulnak vissza azok a turisták akik nyugalmat keresnek, este pedig tücsökcirpelésre és nem divatzenére szeretnének elaludni. A napfelkelte reggel 6 órakor volt, akkor már bicajon ülve hajtottam át a csendes táboron, majd kötöttem ki a Mohos láp északi bejáratai egyikénél. Kérem ezúttal is a parkőrség elnézését, őszintén bevallom még mindig nem tudom megemészteni azt hogy én vezetőt (és pénzt J ) kelljen áldozzak erre. Ennek ellenére elfogadom és támogatom azt hogy a Mohos tőzegláp fennmaradását csak kontrollált, szervezett látogatásokkal lehet megoldani. Dicséretes megoldás a lápon átvezető palló, igy ki lehet kerülni a különleges, jégkorszakról ittmaradt, jellegzetesen tundrai növényvilág pusztulását. Ki nem érezné hiányát ha már nem lenne a vörös és fekete áfonya, a mámorka, a tarka tőzegmoha, vagy a hires húsevő, a kereklevelű harmatfű.
Rövid egyórás ottlétem alatt igazi csendben, felüdülésben, és - bár lehet elcsépelt kifejezés- de igazi természetközeli élményekben volt részem. A fenyőkön átszűrődő napfényben kibontakozó növényzet, majd a madarak csivitelése ... és rajtam kivül senki emberi lény. Bár nem szeretem a magányt, és szeretem élményeimet megosztani barátaimmal, most mégis jólesett egyedül üldögélni a palló szélén, ahol csak a fényképezőgépem szorgos kattogása volt az idegen zaj. Talán éppen ezért irom most e sorokat, remélve hogy bár a fotók visszaadnak valamit a hely hangulatából.


És ez nem minden. Kb. 7 órakor gurultam le a tó partjára. Annyira sűrű köd volt, hogy közel félórát ácsorogtam a parton amire betörtek a kráterkúpola fölé emelkedett nap sugarai, és felszagatták a ködfalat. Először csak a hangokat hallani, majd ha már a köd elpárolgott, egyre többet lehet látni a tópart élővilágából. Kora reggel a tavat és partját elözönlik jogos tulajdonosai, a vadkacsák hangoskodva repülnek, mókusok kergetőznek a parti fenyőkön, az őzek is lejárnak inni a tó vizére. Figyelmes és türelmes szemlélőnek rengeteg latnivaló akad. Felvonul a környék vadállatainak jó része, a gőzölgő tófelszin pedig páratlan látványt és fotótémát nyújt. De vigyázat, ki kell hasznalni az időt, lassan érkeznek az első turisták, az első fürdőzők felkavarják a tó felszinét és hirtelen végetér a varázs, eltűnnek a sűrűbe az állatok, és el lehet tenni a fotógépet is. Most már lehet a sátorban felejtett reggelire gondolni, újabb élményekkel és újabb fotókkal térve vissza a mindennapokba.