Túramozaik - Bucegi julius 06

Már nem is emlékszem hogy haverokkal tervezett túra volt és becsapódtak az akkori céges kollégáim, vagy cégnek tervezett túta volt és jöttek a barátok is, tény az hogy végül igencsak szép számban jelentünk meg a hegy alatt. Mint mindig, minél többet akartam mutatni kollégáimnak a hegységből … így ismét kedvenc helyemre, a Malaesti völgybe kerültünk hátra, onnan közelítve a hegy legmagasabb csúcsa felé.

Elragadtatásuk, lelkesedésük újra és újra megerősíti bennem azt hogy érdemes időt és energiát szánni arra hogy megismertessük minél több emberrel környékünk (és nemcsak) rejtett csodáit, és újra és újra elcsodálkozom azon hogy az átlagember mennyire nem ismeri a saját közvetlen életterét sem. Sokuknak nagyon nehén kitörni a hétköznapokból, kimozdulni a megszokott környezetükből, és olyan furcsa dolgokat csinálni mint hátizsákkal a hátukon mászkálni erdőkön, hegyeken át. De aki egyszer belekóstol azoknak nagy része egy életre megváltozik a hozzáállása.

És ha képes arra hogy egy sportos, környezettudatos életmódot alakitson ki magának, akkor többet értünk el mint amire számítottunk.

Szóval mindezek mellett ez a túra is egynapos hétvégi szórakozásként indult … egy kis terepismeret, és az együtt élvezhető táj reményében. Az időjárás is velünk tartott …

A Molnár fogak

Az első szakaszok izzasztó emelkedői után lassan kitárulkozik a táj, látható a Keresztényhavas sziklasora, a Nagykőhavas kopár csúcsrégiója, az alant elterülő erdőségek közt megbujó települések apró házai.

A Keresztényhavas

P. Robi és szendvicse

Már az első magasabb kilátónál szerencsések vagyunk, a felettünk húzódó hegyoldalon nagy számú zergecsapat legelészik. Majd leereszkedve a Malaesti völgy aljára mindjárt közelebb is láthatjuk a megmaradt hólejtőn átsétáló zergepárokat.

A Malaesti kémények

A csapat első izben idelátogató tagjai kábultan forgolódnak a hatalmas sziklafalak közt, csak néha tör ki belőlük egy „ jujj milyen szép”, „ csodálatos” vagy „nézd csak egy zerge” felkiáltás. Megértem őket, én már nagyon régen járom ezt a völgyet és még mindig elfog az a hangulat amit első ittjártamkor is éreztem … minden alkalommal alázattal vegyes csodálat tölt el.

Minden fáradság ködpáraként oszlik el, újult erővel vágunk neki a sziklás hegyoldalnak.

Kialakul a kötelező bajtársiasság, a nehezebb csomagok megoszlanak, egymásra odafigyelve hagyjuk hátra a kitettebb részeket … és egyre csak fotózunk.. és fotózunk.

Az Omu csúcsra érve (a Bucegi hegység legmagasabb pontja – 2507m) kisebb felhőfoszlányok takarják el a tájat, de néha belátást engednek egy-egy kis ablakot hagyva a kiváncsi szemlélőnek. Fotósoknak újabb téma, mások meg egyszerűen élvezik azt hogy végre a felhők közt járhatnak.

De innen már csak lefele mehetünk, a Szarvasok völgyének napsütötte legelői sarkallnak gyors léptekre. Majd … minő szerencsés nap ez … újabb zergecsapatok kerülnek utunkba, annyira közel engedve minket hogy könnyűszerrel fotózhatók, figyelhetők. Hiszen van hogy többéves túrázás alatt sem adódik ilyen lehetőség. Talán a zergék kezdik biztonságban érezni magukat, az ember már nem veszélyt jelent nekük hanem a táj szerves részei lettünk a szemükben ?? Jó ez a vadállományt tekintve ? Tényleg nem vadásszák őket és akárcsak az Alpokban, itt is bátran közelednek hozzánk ?? Lesz ennek hátránya is majd ? Egyelőre egészséges zergeállományt mondhat magáénak ez a hegység … remélem hogy unokáink is elmondhatják majd ugyanezt.

A Szarvasok völgyéből kiérve újra hosszú erdei séta áll előttünk, visszeérve a parkolóban hagyott autókhoz teljes fáradság veszi át a hatalmat … 13 órás túra ... természetes dolog.

De minden fáradság elmúlik majd, és maradnak az emlékek, a csodás táj, a szökkelő zergék látványa, elég arra hogy újabb tervekre, újabb turákra késztesse a társaságot.