2008. november 6., csütörtök

Radnai havasok gerinctúra

Nos, úgy néz ki hogy az idén több olyan túrát is sikerült összehozni ahol már régen nem jártam.

Ezúttal éppen a Radnai havasokba jártunk, ahol utoljára ’99-ben voltam, és bár lett volna alkalom rá, valahogy mindig lemaradtam a dologról. Idén júliusba aztán összeszoritottam a fogaim, és nem engedtem senkinek és semminek befolyásolni döntésemet, összepakoltunk, és túratársaimmal nekivágtunk Románia hiresen rossz útjainak, a máramarosi Borsa településig döcögtetve a kis autót

Az előzetes időjárásjelentések helyesnek bizonyultak, szomorú, ködös délutánon baktattunk felfele az ösvényen, majd a Lovak vizesése után izzasztó kaptatón cipeltük zsákjainkat. Lenneb is inkább csak a vizesés zaját hallottuk a köd miatt, de itt az alpesi legelőkre érve teljes bizonytalanságban kóvályogtunk. Szó szerint fogalmunk sem volt hogy merre is kellene menni, jelzések hiányában csak tapasztalatunkra és megérzéseinkre támaszkodhattunk.









Csodák csodájára sikerült eltévedések nélkül megtalálni a helyes utat, és kijutni a főgerinc azon pontjára ahová táborunkat terveztük felhúzni. Kellemes, csendes helyet találtunk a Gargalau nyereg déli oldalán. Forrás a közelbe, minden feltétel adva egy pihentető éjszakához. Terv szerint itt a főgerinc közepén hagyjuk a sátrakat, majd csillagtúraként fogunk eljutni a gerinc keleti majd nyugati végére, ahol a két fő látványosság és célpont van, keleten az Űnőkő csúcsa és a Lala tengerszem, nyugati oldalon a Nagy Pietrosz csúcsa és a Jézer tó.

Az időjárás viszont hamar felboritotta a tervet, hiszen egész éjszaka esett az eső, reggel sűrű köd és szemerkélő eső fogadott. Kénytelen-kelletlen, sátorfogságra lettünk itélve. Délutánra elállt az eső, a fiuk belevették magukat az áfonyaszedésbe, jómagam elindultam egy rövid terepszemlére a gerincen. Kilátás hiányába virágokat fotózgattam, és igyekeztem térerőss zónába jutni ... persze teljesen hiábavaló próbálkozásnak bizonyult.

























Estére viszont némileg kitisztult az ég, reményekkel töltve el a társaságot. Talán mégsem kell holnap is egy helyben dekkolni, majd lógó orral hazamenni. Közbe szomszédaink is lettek, nagyszámú lengyel csapat költözött mellénk, csevegtünk is keveset az angolul beszélő srácok egyikével.









És reggel csodálatos napfény, derült égbolt, gyors reggeli után azonnal nekilódulunk a meredek kaptatónak.




Túratársaim(b-j): Gál Laci, Bálint Boti,

Szabó Árpi és jómagam











Már az első óra után kiderül hogy elkövettem túravezetőként az első hibámat, térkép ide vagy oda, teljesen hibás csúcsot neveztem ki az mai túra célpontjaként, hiszen az Űnőkő jóval távolabbnak bizonyult mint azt én tudni véltem. Vagyis több időre lesz szükségünk.

























Meggyorsitjuk lépteinket, és csak akkor lassitjuk a tempót amikor kiderül hogy feleidő alatt értük el a főgerinc egy pontját mint azt a kalauzidők mondják. Innen már több időt szántunk fotózásra, nyugodtan jutottunk át a kitett szakaszokon, majd közel félidőt teljesitve értük el a 2279 m-es Űnőkő csúcsát.









A kilátás gyönyörű, lábunk alatt 350 – 400 méterrel csillog a Lala tó felszine, távolabb látszik a 2222 méteres Kisűnő csúcsa. Lassan gyűlnek a völgyekből összetorlódott felhők, még pár fotó és elindulunk vissza a már ismert útvonalon. Bevallom igen kevés emlékképem maradt a ’99-es gerinctúráról, boldogan ismertem fel egy-egy sziklaképződményt, érdekesebb gerincszakaszt.

































A visszaút fárasztóbbnak igérkezett - hozzám került a közös csomag is - örömmel nyúltam el a fűben akárhányszor alkalmam adódott rá. A sátraknál bőven maradt időnk napozgatni, kiadósat kajálni, majd elmenni megdézsmálni újra az áfonyást.

















Úgy terveztük hogy egy nappal többet maradunk, felhivtuk az otthoniakat is hogy a nagy ebédkészitést halasszák el, majd előkészitettük a másnapi túra kellékeit. Holnap sokkal hosszabb és fárasztóbb napnak nézünk elébe.









Újra szép idő van !! Új erővel, lelkesen menetelünk, könnyedén győzzük le az emelkedőket. Erős, hideg szél fúj, de ha ez biztositja a tiszta felhőtlen kilátást, akkor szó nélkül elviseljük. Igyekszünk a szélárnyékban maradni, fotózáskor ráfagynak az újaim a gépre, de sebaj ... haladunk.

















Nemsokára viszont hirtelen lassul a tempó, újra hatalmas lejtőken vágunk át ahol rengeteg az áfonya, és senki nem birja megállni hogy ne tömködje tele magát. Merthogy itt még nagyobb szemű áfonyák vannak mint odaát ... . Lassan teljes nagyságában megmutatkozik a Nagy Pietrosz is.









Kb. félúton pihenőt tartunk egy bővizű forrás mellett. Előkerül a napkrém is, bár nem szeretem fehérre mázolni magam, erősen éget már a nap, igy nem vitatkozom. Innen kezdődnek igazából az emelkedők. Izzadva szuszogunk fel, majd át egy újabb nyeregbe, aztán egyre csak feljebb ... a traverz a Rebra (2225m) csúcs alatt megkönnyiti a dolgot, majd ott állunk a Nagy Pietrosz hatalmas tömbje alatt.

















Tisztelettudóan álldogálunk, pihenünk keveset, majd szerre nekilódulunk a csúcsnak ... hamarosan fenn is vagyunk mindannyian 2303 méteren ... innen már nem lehet magasabbra. Vagy mégis ? A csúcson álló elhanyagolt kőkunyhó tetejére mászva még nyerhetünk 2,5 métert. Azonnal megtesszük, majd onnan fotózzuk végig a tájat. Fenséges a kilátás ... a felhőtlen kék ég visszatükröződik a Jézer tó vizében, az alattunk szálló holló szárnya visszaveri a napsugarakat ... milyen könnyedén mozog a levegőbe.

























A túra célkitűzései ezzel teljesitve vannak ... lassan, ráérősen ereszkedünk vissza a nyeregbe. G. Lacinak eszébe jut hogy neki bizony meg kell fürödnie a nyereg alatti tavak valamelyikében (a Buhaescu tavai). Ezért ő itt leereszkedik, mi meg a gerincen folytatjuk utunkat. Azt viszont megvárjuk hogy Laci tényleg belemegy-e a tengerszem jéghideg vizébe ... és miután madártávlatból látjuk hogy nem viccelt, gyorsan elindulunk. Később újra összefutunk a „ Tarnita la Cruce” tisztás-on.









Ismét pihenünk a forrásnál, majd újra hatalmába keriti a csapatot az érett áfonya ize. Most már nincs türelmem kivárni mig mindenki belefárad az evésbe, B. Botival lassan elindulunk vissza a táborba. Az út egyre hosszabbnak tűnik, túl sokszor állunk meg pihenni, utolérnek a többiek is ... mindig újabb emelkedő vár ránk, egyre elcsigázottabban vonszoljuk magunkat fel-le, mignem megkönnyebbülten dobhatom le a hátizsákot a sátor elé.

Zavartalanul alszom át az éjszakát.

Másnap kényelmesen bontjuk le a tábort, újra hatalmasra nőnek a hátizsákok, aztán lassan kerülgetjük a legelésző teheneket, a törpefenyős között ereszkedve. Most látjuk valójában mekkora területen kóvályogtunk felfele a ködben. Csoda hogy rátaláltunk a helyes útra. Ismét útbaejtjük a Lovak vizesesét, délre már az autó mellett állunk.







































A visszaút hosszú, de kárpótol érte az otthoni fenséges (est)ebéd.

És egy elcsépelt igéret ... ide vissza fogunk még jönni ... de engem elsősorban egy jó kis téli túra lehetősége fog ide visszacsábitani.