Négy nap Bucegi

Nos idén sem panaszkodhatom. Ismét volt alkalmam eljutni a Bucegi hegységbe párszor. Most az utolsó látogatásról irnék, kiemelkedő volta miatt, lévén többnapos, végig jó idővel áldott, új túratársakkal. Ők ezúttal B. Laci és Imola ... első útjuk e konglomerátóriáson. Indulás előtt akár aggodalmaskodhattam volna, hiszen nem ismertem őket, de valahogy mégis teljes nyugalommal indultunk neki a Hegynek, mintha tudtam volna hogy minden jól alakul.

Ahogy mindig is lenni szokott, szerettem volna egyszerre mindent megmutatni a hegyből. Eszembe jutott az én első Bucegi túrám, amikor a 90-es évek derekán B. Zoli barátommal három napon át róttuk e hegy ösvényeit, és három napon át alig láttam mást mint Zoli barátomat, a sűrű ködben bandukolva a meredek ösvényeken, csuromvizes „túracuccban”.

Ezúttal jobbnak igérkeztek esélyeink. Laciék lelkesedése hamar átszállt rám is, közös túrák hiján ki-ki a maga túráiról mesélve szuszogtunk többnaposra tervezett zsákjaink alatt. Az alpin zóna ködbe burkolózott, nem töltöttünk sok időt fotózással, nézelődéssel, ütemesen haladtunk előre lebeszélt szállásunk felé. Vizkészletünket a „Poiana Izvoarelor” – (Források Rétje)- háznál egészitjük ki, és innen megszabadulunk a széles ösvényen eddig még felmerészkedő, hangoskodó turistáktól is. A Bucsoiu nevű csúcs északi lábánál érjük el a „La Prepeleac”-nak keresztelt kilátót. Itt pihenünk hosszabb ideig, azért is mert a fenntről érkező túrázók friss hireire is szükség lessz. Gyors ereszkedés után érünk be a „Malaesti” völgybe, az azonos nevet viselő menedékházhoz. Itt, 1720 méteren lessz bázisunk. Megszabadulva a hátizsákok súlyától, kis csapatunkat tovább sarkallja a lelkesedés, délutáni program gyanánt átmásszuk a ház mögötti gerincet, és beereszkedünk a szomszédos „Tiganesti” völgybe.


Juhnyáj, kutyák, szamarak ... a völgy felső részét torlaszoló hatalmas sziklafalak ... kis tengerszemek ...a gerinc fölött átbuknak a szél által korbácsolt szürke felhőfoszlányok. De itt a völgy mélyén csend van amit csak a nyájőrző kutya ugatása tör meg.


Csak későre szabadulunk a varázstól. Majd szinte sietve indulunk fel a gerincre ismét, rövid szerpentinekkel könnyitve a meredekségen. De a jelzett ösvény ismert vonalát kikerülve, vállakozókedvű társaim azonnal rábólintanak egy homlokegyenest ereszkedő vályúra, igy most kétkézzel kapaszkodva a meredélyen egyensúlyozgatunk, erős törpefenyők ágait használva biztositásként.

A Bucsoiu csúcs északnyugati fala

Dijazásul örülhetünk a havasi gyopár, a tárnicsfélék, és megannyi alpesi virág jelenlétének. Meredélyhez szokott virágok, hamisan mosolyognak a fűszálban is kapaszkodó emberek látványán.

Rezes hölgymál (Hieracium aurantiacum)

Havasi Gyopár (Leontopodium Alpinum)

Lassan érünk vissza a házhoz. A ház előtti padokon elfogyasztott vacsoránk hivatlan vendégei a szamarak, konokságukhoz méltóan, kitartóan közeledve, nem törődve a láthatóan ingerült vendégek unszolásával sem.

Imola és a vacsoravendég

Második napunk nyugodt pakolással kezdődik és a reggeli (az elmaradhatatlan szamarakkal együtt) után indulunk a tervezett trasszéra. A Kecske párkányon át fogunk feljutni a „Bucsoiu” csúcsra, onnan egy nyergen át újra emelkedünk az „Omu”- Ember - csúcsig, majd a hirhedt „Malaesti” kéményen ereszkedve vissza a házhoz. Pihenés nélkül kapaszkodunk a párkányra, ahol majd szinten haladva fogjuk elérni a csúcsgerincet. Megtörve az alsó glaciális völgy monoton szerpentinjeit, egy sziklás vizmosáson mászunk fel a párkányt megközelitő mellékgerinc alá. Induláskor még sütött a nap, de a párkány keskeny ösvenyén lassan bevonja a tájat a szürkeség, eltakarva az alattunk tátongó mélységet és a fejünk fölött tornyosuló falakat egyaránt.


Néha kis időre belátást enged a völgy aljára, de többnyire csak a közvetlen környékünket csodálhatjuk. A gerincen elérjük a „Daubel” utat – ami egyenesen a Bucsoiu 2492 méteres csúcsára vezet. A hideg szél nem enged túl hosszú pihenőt a csúcson, és sajna a súlyos felhőket sem tudja elkergetni. Egyetlen pillanatra látjuk csak a mellékgerincen pózoló zergéket. De a Bucsoiu nyereg után már csak rövid táv választ el a hegység legmagasabb pontjától, az Omu csúcstól (2507m).

Háttérben a Scara csúcs

Felérve az idő is kegyeskedni látszik, kék hátteret biztositva fotóinknak. Lacival felmászunk a csúcson fekvő menedékház melletti sziklára is, ahol most már tényleg a legmagasabbak vagyunk.

Innen útunk visszavezet a Malaesti völgyet lezáró falak fölé, ahol két lehetőség adódik: az ún. nyári út amely kerülővel kanyargózik le, vagy a töredezett kéményen át ami meredeken vezet le a völgybe. Ezúttal viszont egyik verzió sem sikeres, hiszen a rövid idő alatt teljesitett táv miatt túl korán fejeződne be a mai túra, és ezt senki nem szeretné. Gyors elhatározás születik miszerint nyugati irányba meghosszabitjuk a dolgokat, és bónuszként felmászunk a 2422 méteres Scara csúcsra is. Még elbeszélgetünk a juhait terelgető pásztorral, akinek egyetlen társa egy kistermetű kutya, éppen ezért örömest válaszolgat kérdéseinkre, aztán a végén igencsak belejön a beszédbe, annyira hogy mi kell félbeszakitsuk azt. Feltűnően méregetjük a közeledő esőfelhőket, majd az időjárásra hivatkozva gyorsan indulunk felfele. Aztán persze szűk negyedóra mulva nyugodtan leülünk enni a fűves hegyoldalba, a „veszélyesen szürke” felhők takaró oltalma alatt.
Most már kénytelenek vagyunk visszaindulni a ház felé, amely innen már nincs is annyira közel. A konglomerátumóriások közé ékelődött mészkőoszlop alatt ereszkedünk le a csúcsról, majd a Tiganesti gerinc szokatlan formáju sziklái közt haladunk tovább.


Az előző napról már ismert Tiganesti tavak előtt kinézünk egy nem túl nehéz sziklás vályút, és azon ereszkedünk le, gyakorolva az ilyen terepen használatos mozdulatsorokat. Itt már sokkal jobban érvényesül a nap, a magas región még mindig uralkodó felhőzet ereje nem nyúlik le idáig. Elidőzünk a tavaknál, fotózunk újra és újra, tervezgetve hogy mit csinálnánk ha a fotósarzenál egy teleobjektivet is tartalmazna.


Rövid napozásra még van időnk a menedékház fölötti (Padina Crucii nevű) gerincélen, majd áfonya és szederbokrok közt ereszkedünk vissza a szállásra. Megkönyebülve lepünk ki a bakacsokból, majd újfennt eljátszuk a szamár – vacsora – szamár vigjátékot. És ekkor még mindig túl korai lett volna lefeküdni, igy az lett belőle hogy szórakozás gyanánt belemásztunk a házzal szemközti vályuba, egy kis sziklamászás kedvéért. Hát a bőséges vacsora utáni jóllakottság érzése az elmúlt tőle, de legalább közelebb kerültünk néhány gyanútlan zergéhez, akik észrevéve minket azonnal vészjelzéseket adva rohantak a menedéket jelentő sziklaszirtekre. Még egy kis szikla . .majd még egy .. és máris vészesen messziről kezdett látszani a menedékház. Ideje volt visszafordulni, könnyedén ugrálva lefele a sziklatömbök kuszaságán. A zergék meg óvatosan figyelték a furcsa mozdulatokkal távolodó emberi alakokat.

Harmadik napra volt tervezve a hosszabb túra, de azért ezen a reggelen sem kellett sietni. Én megébredtem pár napfelkeltés fotó erejéig, de igencsak jól esett visszaaludni még kis időre.


A rutinos reggeli készülődések után bevárjuk a meleg napsugarakat a kinti asztaloknál ... kaja ... majd kezdődhet a menetelés. Laci tempósan vezet a völgy alsó felében, megelőzzük a korábban induló csapatokat is. Ezúttal a kéményen mászunk ki újra a tetőre. A többnyire törmelékes, máshol kis sziklatorlaszokkal megszakitott, széles kémény nem okoz gondot.

A Malaesti kémények (a jobboldali a járható)

Rövid idő alatt már ismét az Omu csúcson állunk ... de pihenés nélkül indulunk tovább, lefele, majd átlósan harántozva a Szarvasok völgyének sziklasora fölött. Az idő engedékeny, csak annyi bárányfelhő kúszik át az égen, ami a fotózáshoz föltétlenül szükséges. Jól jön az Imola napkrémje ...

A Szarvasok völgyébe levezető turistaút

A Molnár fogak


(B. Laci fotója)

A Babele nevű menedékház felé tartunk, meglátogatni a lapos hegytetőn található Sfinx és Babele sziklalakzatokat, amelyek mint a hegység jelképei tűrik rendületlenül a turisták tömegét. De hogy ne legyen olyan egyszerű .. teszünk egy kis kitérőt a keleti nagyfalak világába is.

Wettstein tárnicska (Gentianella germanica)

(B. Laci fotója)

A Costila tömbjének tetején „ékeskedő” óriási épitmény (komunikációs átjátszórelé – katonai őrizet alatt) mellett elhaladva véget ér az unalmas menetelés, hirtelen érünk ki a leszakadó falak fölé, és csak a Gelepeanu-ról elnevezett kéményen ereszkedhetünk kissé alá, hogy bekerüljünk a hatalmas falak világába, lenézve a kicsire törpült Busteni városára, rácsodálkozva a tetőről nem sejthető méretekre.


Egy oldalirányú párkányon egyensúlyozva készitünk pár fotót, majd óvatosan visszamászunk, folytatva útunkat az eredeti célok felé. Sajnos nekünk, akik szeretik és tisztelik a hegyeket, innen már egy olyan elturistásodott zóna következik, amit legtöbbször igyekszünk egyszerűen kikerülni. Az ide felvonóval ellátogató zajos turistacsoportok után csak a tetemes szeméthalmok és a rongálás nyilvánvaló jelei maradnak hátra. Ahogy Imola találóan kifejezte – van még mit fejlődnie a román turizmusnak - .. és én hozzátenném hogy ez az itt élő emberekre úgy általában is ráillik. Szerencsénkre – eddigi próbálkozásaimmal ellentétben – most sikerül pár fotót készitenem az untig ismert Sfinx sziklájáról.

A Sfinx

A Babele sziklái

Talán mert hétközben kevesebb a szinkavalkádban pompázó tömeg, a gyerekeket ráncigáló ideges kismamák, akik mindenáron rajta akarnak lenni a fotón, felszabadulva a betonrengeteg utáni tágas terek látványától. Mondanom sem kell hogy igencsak rövid időt töltöttünk itt, fejvesztve menekültünk vissza a csendes, elhagyatott északi részekre. Egyikünk sem várt biztatásra, gyors tempóba érjük el az Omu csúcs alatti hatalmas nyerget, majd harmadszorra is megjelenünk az Omu menedékház előtt.


Lefele ezúttal a nyári utat választjuk. Kényelmesen kanyargózunk le a völgy aljára, ahol találkozunk a Malaesti kémény jelzésével. Ezen az estén nem volt szükség ráadásra, elnyúlva az ágyakon egyre lassúbb lett a beszélgetés, majd csak csendes szuszogás hallatszott túratársaim felől.

Utolsó nap már csak lejutni kellett a hegyről. Álmomban sem gondoltam volna hogy még ezen a napon is felfele fogok mászni, sőt ezúttal nagyzsákkal a hátamon. Laci és Imola energiakészlete kimerithetetlennek bizonyult. Vagyis szépen összepakoltunk, és igy serpaként indultunk neki újra az Omu csúcsnak ... ez lessz a negyedik alkalom a 4 nap alatt. Ilyet még én sem csináltam eddig, pedig elhihetik nekem ... voltam néhányszor már a Bucegiben.
Szóval lassú de stabil tempóban másztuk ki újra a nyári útat egészen a tetőig, majd tovább az Omu csúcsig, ahol meglepődve nyugtáztam hogy alig haladtuk meg a zsákok nélküli túra menetidejét. Az Omu menedékház adminisztrátora biztosan rövid keresztet vetett amikor újra meglátot a ház előtt, és feltehetőleg elkönyvelte hogy őrültek vagyunk, vagy minduntalan eltévedünk a hegyen, minden alkalommal az ő portája előtt érve ki a sűrű ködből.
Innen a látványos Szarvasok völgyén át fogjuk elhagyni az alpin zónát. Két fiatal pár csapódik hozzánk, remélve hogy jobban ismerjük az utat mint ők, majd lefele kiderült hogy a fő ok mégis az volt hogy tulságosan tartottak a hegység fenyveseit sűrűn látogató barnamedvéktől.
Kényelmesen kullogtunk le a hegyoldalon.

(B. Laci fotója)

Lefele a hátizsákok súlya is mintha egyre nőne, muszály néha kipihenni, kilazitani a vállainkat, de beérve az erdőbe ismét csak azt tapasztalom hogy a teljesitményünk nem csökken, nyugodtan belefértünk az előirt keretekbe. Elválunk ideiglenes túratársainktól, majd rövid ebédszünet után indulunk útunk utolsó szakaszára, vissza a „Gura Diham” házhoz (most már inkabb hotel), remélve hogy autóink érintetlenül várnak a parkolóba. Meredeken ereszkedünk be a patakmederbe, majd átkelve a gyors áradaton érünk célegyenesbe.

Bezárva a négynapos kört csak annyit mondhatok hogy ismét nem csalódtam a Hegyben, hiszen mindig találok valami újat benne, és nem csalódtan túratársaimban sem, akikkel igazi csapatot alkotva szórakoztuk végig a négy napot. Fontosnak tartom, hogy az aki magashegyre (vagy magasabb hegyekre) készül, az képes legyen felmérni saját határait, saját képességeit. Csapatként tudni kell mire válalkozunk, és mi ezúttal egy igazi csapat voltunk, ahol egymást provokálva értük el céljainkat, és még annál is többet, mindvégig a biztonság határain belül maradva.