Pádis – Bihar hegység … részben Bogi meghivása, részben meg régóta tartó terepismereti hiányom vezérelt amikor eldöntöttem hogy idei hazai túrám egyikét ide fogom szervezni.
Már a 90-es évek közepétől ... amikor még az egyetem órái helyett a hegyekben lógtunk … akartam látni a Pádist, annyit hallottam már róla … és hát nem minden túra és utazás így kezdődik-e ??
Júniusra forditottam már a naptáramat amikor jónak láttam ha baráti köreimben szétkürtölöm a hirt hogy én akkor a Biharba mennék .. és nem egyedül, ha ez lehetséges ebben a „ nagy ” krizisben.
Természetesen most sem kellett csalódnom, útitárs akadt bőven, ki korábban, ki későre jelezve részvételét. A szervezés persze az utolsó 100 méterre maradt, de hát ez egy utazásokhoz szokott társaság, minden ment simán … július 23-án hajnalba már ott ücsörögtünk a Boti autójába mi 5-en, és a nagyra nőtt csomagok. Sz. Árpi, V. Attila, G. Laci és jómagam fészkelődtünk a Daciába Brassóig, ahol végre megoszlott ember és csomag egyaránt. M. Andris és Zsofi jöttek második autóval, begyüjtve B. Imi-t, majd lelkiismeretfurdalás nélkül passzoltuk át Árpit is, aztán hajrá …
A marosvásárhelyi letérőig minden gyorsan megy, rövid fotózás a Brassó utáni halastavaknál, aztán a szokásos belassulás Aranyosgyéres és Torda közt, ahonnan az Aranyos völgye felé indulunk tovább. Talán az autóknak nem tetszett annyira az út, de mi igencsak élveztük az ismeretlen táj izgalmait. Célunk elsősorban az Aranyosfői (Scărişoara-Ro) jégbarlang. A főútról letérve mindjárt nehezebb terep előtt allnak az autók, majd a Dacia megmakacsolja magát, és nekünk gyalogosan kell elindulnunk a tűző napsütésben, hosszan a tetőre, és azon is túl, akár a mesébe.
A barlang előtt beérjük a többieket is, majd csoportosan ereszkedünk alá a csúszós lépcsőken a barlang hűvös aljára. Rövid kör az egyetlen nagyméretű előcsarnokban... turistáknak csak ennyit lehet... és máris nyugtalanul biztatgatják az embereket a felszinre jutásra, hiszen jönnie kell a következő csoportnak, újabb látogatók - újabb pénz a konyhára.
Az Aranyosfői barlang jégformációja (Sz. Árpi fotója)
Kissé csalódottan hagyom el a barlangot, a kifizetett összegen túl a sikertelen fotózás is kellemetlen emléket hagy bennem. Lefele Lacival minduntalan más útvonalat keresünk, majd végül megtaláljuk az ideális röviditést az elhagyott autóig.
A Vartop hágón derül ki, legalábbis számomra, hogy igencsak közel vagyunk a Rozsda szakadékhoz is. „ Ha már itt járunk” szlogennel indulunk mmindannyian felfedezni e rejtett látványt. Érdekes hely, egész vöröslő hegyoldalak csúsznak lassan a mélybe, kissé földönkivüli látvánnyal szinesitve a tájat. De talán a fenyves áfonyása mégis jobban vonzotta a társaságot …
Aztán kissé hosszúra nyújtott útunkat befejezve végigvergődünk a Pádisra vezető földúton. Táborunkat a Glavoi rétre terveztük, és igencsak meglepődtünk a rengeteg sátor láttán. A tábortűzek füstje beszorult a szűk völgybe, kékes fátyolt húzva a színes tömegre. Alig találunk egy csendesebb zúgot ahová sátrainkat felhúzzuk a félhomályba.
Én aludtam mint egy újszülött, az orditozók csak ebredésem után zavartak, viszont a többiek morcosan szidták az alkoholgőztől rikácsoló legényeket. Akár a gyikok, mi is csak a napsugarak érintésére térünk igazán magunkhoz, majd indulás a Csodavár szikláihoz. Bátran állithatom hogy a Csodavár (Cetatile Ponorului – Ro) tényleg a környék legismertebb látványossága, méreteivel, furcsa világával azonnal megnyerte az én tetszésemet is. Három, egymástól egy kisebb nyereggel, illetve alagúttal elválasztott kb.200 m mélységű dolinából áll. Kialakulásához a karsztvidék vizeinek munkája, majd a barlangrendszer felső falainak beomlása vezetett. A legnagyobb dolinában egy 73 méter magas barlangnyilás található.
Innen kell kimászni egy újabb kapun át a 2-es dolinába, ami az alsó barlangrendszer meredek falú üregében végződik. Visszatérve a középső dolinába, majd egy nyereg átmászása után jutunk a harmadik dolinába, ahol egy kőfolyáson át jutunk el ahhoz a barlangnyiláshoz, ahol már könnyen le lehet jutni az alsó barlangrendszerbe is.
A csapatot sem kell biztatni, gondolkodás nélkül ereszkedünk mindannyian a sötét katlanba. A föld alatt lassan folyó patak kövei közt botorkálva kutatjuk a sötétséget, visszapillantva csapattársaim fejlámpájának fényei villognak csak. Furcsa világ, és bár nem az első barlangrendszer ahol járok, bevallom mégis enyhe szorongás kerit hatalmába. Az ismeretlentől mindig fél az ember …
Végül kijutva a felszinre újra otthonos a terep, magasan a falak fölé kerülve igyekszünk vissza a tábor felé, útba ejtve a sziklák feletti un. „Balkonok”-at, pontosabban lelátókat.
Délutáni programunk – a jól megérdemelt ebéd és szieszta után – a Ponor mező, és az Elveszett Világ zsombolyai. Mi Lacival azonnal kinéztük a röviditőnek tűnő hegygerincet … persze kis idő után már rájöttünk hogy valoszinűleg hosszabitani fogunk. Bár az Elveszett Világ-ot kerestük, a Ponor mező alsó részén kerültünk ki az erdőből, majd a leglogikusabb utat választva kutattuk tovább a tájat. Nagy kerülővel és kis késéssel érünk az első zsombolyhoz, ugyanitt találkozunk a csapat többi tagjaival is. Innen együtt járjuk be a környéket, újabb zsombolyokra bukkanva. A feneketlennek tűnő lyukakból feltörő hűvös légáramlatok vagy a széditő ismeretlen borzongatás miatt csak egy-egy elvétett „húúúha” hangzik el .. majd mindenki köveket dobál, csendben hallgatózva a mélyből felhallatszó koppanások után.
„ .. hát beleesni nem szeretnék .. „ - hangzik el … mindenki sűrűn bólogatva bizonygatja hogy tényleg nem lehet kellemes belezuhanni … majd igyekszünk továbbállni, szinte önkéntelenül is a rejtett lyukakat figyelve. „Az a hely ez „ - mondja Laci - „ ahol bármikor belezuhanhatsz egy hatalmas gödörbe” … majsz innen szövődnek a horrorisztikus történetek, ki-ki fantáziája szerint szinesitve azt …
Hosszas kerülővel érünk vissza a Ponor mezőre, bemászunk a sziklaüregből előtörő patak forrásáig, majd végigkövetjük a mező masik végéig, ahol hirtelen eltűnik a viz a föld alatt.
Fáradtan kullogunk vissza a táborig … megrakjuk szerény tábortűzűnket, majd későre befutnak a váradiak is, B. Bogi, Sz. Crisztina meg B. Sanyi. Későig beszélgetünk, és csak a másnapi túra miatt hagyjuk ott a barátságos tűz melegét.
Galbena szurdok … Eszkimó (Focul Viu - Ro) barlang a mai program. Persze felkelni és elindulni ma sem sikerült korábban, de sebaj .. csapatunk jó formában van. Ezúttal Bogi vezetésével indulunk, első pihenőnk - fotósszünet - a kilátó, majd ereszkedünk az Eszkimó barlanghoz.
A jeges ereszkedő miatt kötelet használunk, egymasután egyensúlyozva a barlang aljára.
Az olvadozó eszkimófeleség és B. Boti
Érdekes hogy mennyi hó megmarad a felszintől nem is olyan mélyen … sorra fotózzuk a tetemes jégoszlopokat … majd Bogi meséli a történetet miszerint a nagy jégoszlop az eszkimo, a kisebb meg a felesége, viszont a kisebb minden évben elolvad, majd újraalakul … vagyis az eszkimó évente cserélgeti a feleségét … he..he .. vajon ki talalta ki a sztorit?? .. Czárán Gyula ? e környék felfedezője, aki fáradságos munkával alakitotta ki a ma is használatos turistaútakat ??
Útunk innen is lefele vezet, és csak arra gondolunk hogy ezt majd vissza is kell mászni ma … de közben ott vár minket a Galbena szurdok … fixkötelekkel tűzdelt sziklafalak, csúszós vizmosások, vizesések, barlangokat átszelő útvonalak. Igazi szórakozás .. bár odafigyelést igénylő, helyenként egyensúlyérzéket követelő terep. Nekem nagyon tetszett, kihagyhatatlan látványosság bárkinek, bár a túra hosszú és fárasztó lehet.
De ha a szoros nem is, az azután következő végtelen emelkedő az erdőben igencsak próbára teheti a turistákat. Jopofáskodással enyhitjük az unalmas részeket, majd a gerincre érve egy újabb zsomboly … már meg sem lepődünk … aztán rövid ereszkedő után újra ismert ösvényekre térünk. A tábor előtt Imi unszolására mindenki tűzifát gyűjt, cipekedve érkezünk a sátrakhoz, megkönnyebűlve szabadulva meg terhünktől, bakancstól, és már csak az étel látványa tartja a lelket a társaságba. Ismét tábortűz, újabb váradi ismerősök … humorizálás … én meg nyögve tűröm gyomorrontásom. Álmatlan éjszakának nézek elébe ….
Másnap reggel már jobban vagyok … de a reggeli kimarad, és a csomagolás, táborbontás utáni zötyögős ereszkedést sem dijazta a gyomrom. Kis szünet a patakparton amíg csapatunk bátrabbjai megmártóznak a jéghideg vizben, aztán a lenti falu esküvős menetét végigkisérve meg sem állunk a Medve barlangig. Itt már a szokásos elturistásodott közeg, zajos árusok, tömeg, minden a pénz körül forog. Befizetünk a barlanglátogatásra .. tetszik is .. szép cseppkőbarlang, de Bogi szerint túl sok a mesterségesen előállitott forma.
A Medve barlang medvéinek egyike - minta az őskorból
Talán igaza van .. de egyszer érdemes ide is ellátogatni.
Ezután elbúcsúzunk váradi barátainktól, és ki-ki elindul hazafele.
Csapatunk bj: Árpi, Attila, Sanyi, én, Laci, Kriszta, Boti, Zsófi
alsó sor: Andris, Imre, Bogi (B. Imi fotója)
Unalmas kanyargózás Déva felé ... majd Szebes, Nagyszeben, Fogaras .. Brassó .. és végül késő este Kézdivásárhely. Nehezen viseltem az anyósülés ringatását, egész úton kókadozva vártam hogy kinyújtózhassam végtagjaimat, elnyúlva otthon az ágyamba.
A szokásos kérdés : visszamegyünk oda? Természetesen .. nem tudni mikor ... hiszen még sok látnivaló van ... de hadd gondoljunk máris a legközelebbi túránkra ... hová is ? Királykő ? Fogaras ? Magas Tátra ? Ki tudja ..
