Mont Blanc – Breithorn – (Weisshorn) – Piz Languard
Természetesen a szervezés ismét a legutolsó pillanatra maradt. A túra fontosabb célkitűzései azonban megvoltak, és a többi apróságot rábiztuk a tapasztalatunkra, és eddigi utazásaink rutinjára. Ki-ki felelt a saját felszerelés és kajarész beszerzéséért, és hát itt nem is volt semmi gond.
A gondok viszont akkor kezdődtek amikor kiderült hogy Andris térdei többször is felmondták a szolgálatot az edzőtúrákon, és a skóciai hegyi túrán. Nyilván nem lehetett figyelmen kivül hagyni a tényt, hogy Andris bizony nem fog gondtalanul mászkálni 2 héten át, és ez annyira veszélyeztette a túrát hogy már az egész terv lemondását firtattuk. A vége az lett, hogy Andris terápiás kezelése pozitiv eredményeket mutatott, és én megigértem hogy a túrán mellette maradok. A tervezett augusztus 12 estéje helyett már 10-én este indulásra készen álltunk.
Zolinak sikerült meghosszabitani a vakációt, és már közel 1 hete Budapesten volt.
Zoli és Előd csomagjai már Árkoson voltak, készen bepakolva az Andris Audi A4-esébe. Az autó elég nagy 4 embernek és csomagjaiknak, megbizható, az üzemanyagfogyasztás pedig többnyire rajtunk múlik.
A határon gond nélkül megyünk át, és ez igy normális egy Uniós államban. Innen Debrecen felé megyünk, ahonnan autópályára lépünk. A rossz idő miatt többet jöttünk mint gondoltuk. Reggel 9 órakor érünk Budapestre. Mi Andrissal alszunk is egy rövid sort Zoli öccsénél. Majd egy kis reggeli után ismét autóba ül a csapat. Budapesten hatalmas forgalom van, időbe telik amig kijutunk a pályára. A vezetőülés ezúttal az enyém.
Útunk a Bécs – Linz – Salzburg – Innsbruck vonalon halad. Salzburg után átmegy a pálya Németországba (kb. 50 km erejéig), unalmas, de gyors szakasz. Lassan beérünk az Inn völgyébe,ismét Ausztria, egyre szebb a táj, alpesi zóna, igen jólesik a lapos vidékbe beleunt társaságnak.
Az úttest jobboldalán lévő Inn folyó ködös-párás medre a háttér szikláival igen festői, sajnos lencsevégre kapni már nemigen lehet, estefelé már nem elegendő a szűk völgy fénye, megállni sem lehet az autópályán. Maradunk a vizuális emlékekkel. Sorra haladunk el a Zillertaler, a Stubaier, az Ötztaler mellett, ismert hegycsoportok. Sötétben érjük el Liechtenstein határát. A vámellenőrzés alatt Andris-ra „támad” egy pók, és a végén már a vámos is őszinte megbánással érdeklődik a dolog iránt látva Andris kétségbeesettségét.
Hamarosan találunk egy benzinkutat, ahol persze már nincsen kiszolgáló személyzet, csak egy egyszerű automata. Vagyis bankkártyára kell tankolni, ami a következő két hétben igencsak megszokott jelenség lesz, merthogy a svájciak sem szeretnek benzinkútnál dolgozni, és igy automatizálták őket. Biztosan nem olyan jók a fizetések mint az itthoni kútaknál :-).
.... és végre hosszan elnyúlva hálózsákomba, álomra hajthatom fejem ...
Liechtenstein és Svájc között már nincsen határőrség, csakúgy mint az Unió területén, itt is csak tábla jelzi hogy beléptünk egy másik országba. Áthaladunk Chur városán, és gyorsan haladunk a hires hágók felé, várva a tetejükről elénk táruló látványt. Az idő kedvező lesz a fényképezéshez. A völgyek a hires svájci rendezettségről tanúskodnak, centire nyirt fű a legelőkön, a tisztaság, a háttér fehéren csillogó havas csúcsai. És persze az elmaradhatatlan piros vonatok, kiemelkedve a környezetből, a svájci vasút remekei, szakadékok fölé épitett viaduktokon szelve át az országot.
Oberalpass (2044m)
Az első hágó az Oberalpass, ahol 2044 méter magasra emelkedik a műút. Nem túl hosszú, de meredeken halad a tetőig. Csak a motorosok száguldoznak. Biztosan élvezik a hágók nyújtotta lehetőségeket, mert sokkal többen vannak itt motorral mint autóval. A tetőn megállunk fotózni, és alaposan dokumentáljuk a környéket. A tó, a sziklák, az alpesi legelők – minden lenyűgöz, érezzük a hegyek illatát. A hágó túloldala semmivel sem marad le szépségben, látványos szerpentineken ereszkedünk le az Oberalpass és Furkapass közti zárt völgybe. Innen csak ilyen hágókon lehet kijutni a völgyből, no meg a hegy gyomrába vájt vasúti alagúton. Délre van a Szent Gotthárd hágó, ott lehet átjutni Ticino kantonba, Svájc déli nyúlványára,ahol egészen eltérő, meditterán jellegű növényzet és meleg éghajlat várja a turistákat. E térség hires városai Locarno (a Lago Maggiore partján) és Lugano (a Lugano tó partján), többnyire olasz nyelvű lakossággal.
No de a mi utunk nem arra vezet, hanem a Furka hágó felé megyünk, ami Svájc legmagasabb hágója, egészen 2431 méterre emelkedve. A hágó alatti alagutat mintegy 15 km-s hosszúságban fúrták ki a hegy belsejében. Nem kis munka igaz ? És ha arra gondolok hogy ezek az alagutak meg magashegyi vasutak már az 1900-as évek elején működtek .... !!
A hágó felső felénél megállunk fényképezni. A meleg aszfalton ki szandálban, ki mezitláb rohangál fel-alá. Igen jól derül a társaság amikor a villanypásztor rendes áramütést mér Zoli barátunkra, aki megfeledkezett hogy mezitláb van, és kinosan fintorogva igyekszik leküzdeni hirtelen fájdalmait.
A hágó előtt ismét megállunk egy vizesés mellett, innen jól látszik a fejünk fölé magasodó Galenstock 3583 m-s havas csúcsa, és az alatta lévő hatalmas sziklafal. Természetesen fotózunk. Az autóknál találkozunk egy Hargita megyei csapattal, akik szintén mászni készülnek, csakhogy ők a Matterhorn csúcsát tűzték ki erre az évre. Sok szerencsét és jó időt kivánunk nekük, és továbbmegyünk a Furkapass tetejére. Itt ismét megállás, fotózás ... innen már látszanak a berni Alpok is, az Eiger (3970m), a Mönch (4099 m), a Jungfrau (4158 m), Aletschhorn (4195 m) és Finsteraarhorn (4274 m) csúcsai. Persze azonnal vita tör ki, mindenki beazonositja legjobb tudása és helyismerete szerint az előbb emlitett csúcsokat, és erősen tart is elképzeléseihez. Ismét ereszkedünk ... de most is csak pár kanyar erejéig, hiszen itt van a Rhóne gleccser, innen ered a Rhóne folyó. A hotelben található bazár képeslapjai eldöntik az előbb kialakult vitát is, pontosan feltüntetve minden látható csúcs nevét.
A Berni Alpok látványa a Furka hágóról
A Rhone gleccser a Sustenhorn (3504m), a Dammastock (3630m), és a már emlitett Galenstock alatt gyűjti össze a havat, és táplálja belőle a később hatalmasra nőtt Rhóne folyót. Az utóbbi évtizedek alatt nagyon sokat húzódott vissza a gleccser jege, régi felvételeken egészen a sziklák aljáig ereszkedett, ma már csak a legfelső régióban maradt meg, és ez kb. 150 – 200 méter visszahúzódás max. 70-80 év alatt. Megdöbbentő ?? A mai adatokat figyelembe véve a globális felmelegedés hatásairól, talán nem is meglepő számadatok.
A Rhóne forrás
A völgy aljára érve ismét másik hágóra lehet kapaszkodni, a Grimselpass-ra, ahol a Meiringen és Interlaken felé lehet átmenni, a berni Alpok északi lábaihoz. De nekünk nem ez kell, lassan kezd későre járni, és még ma Franciaországba kell lenni. Most már a Rhóne folyó partján haladva érjük el a már képekről ismert (a többiek már jártak is erre) Brig, Visp, Sion városait. A sioni vár hires is, szép is, de nem állunk meg ... sietnünk kell. Még egy jó fotót sem sikerül késziteni róla. Lassan teljesen francianyelvű vidékre érünk, és Martigny környékén már csak francia feliratok vannak. És micsoda bortermő vidék. Nagyon szokatlan, hogy itt a havas csúcsokkal körbevett, nem túl tágas völgy déli oldalán akár 1200 – 1300 méterre is felfutnak a szőlősök, és hogy be is érik. Svájc leghiresebb bortermelői vannak itt, és gondolom a Martini sem idegen név senki számára.
Innen már csak néhány kilométer a francia határ, és egy kisebb hágón át hamarosan Chamonix-ba is érkezünk. Még a város előtt megpillantjuk a Mer de Glace és a Bossons gleccserek alját. Izgatottság vesz erőt rajtunk, elég volt az autózásból, és végre jöhet holnaptól a hegymászás. Beérve Chamonix-ba (1035m) kis forgolódás után megtaláljuk a parkolót is. A szél felkapja a hegyeken őrködő felhőket, és csodálatosan látszanak az Aiguille csúcsok, és a háttérben a fenséges Fehér Hegy ... a Mont Blanc. Jó Chamonix lakosainak, igazi panoráma előtt/alatt élhetik mindennapjaikat.
Első utunk a Maison de la Montagne feliratos házhoz vezet. Ez az információs iroda, a Hegyi Ház. Az időjárás jelentés nem túl kedvező számunkra, a következő 2 napra jó időt mondanak, azután viharos lesz a hegy. Nem lesz időnk végigcsinálni az akklimatizációhoz szükséges túrákat, és holnapután muszáj elérni a csúcsot. Kemény munka lesz. Zoli és Előd az Aiguille de Bionnassay-ra szeretnének feljutni, sajnos minden rendelkezésükre bocsájtott információ franciául van, nem sokat tudnak a rájuk váró esetleges nehézségekről. Ők már voltak a Mont Blanc csúcsán 2004-be, nem vonzotta annyira őket. Nekem és Andrisnak viszont éppen ez volt a program főcélja. Reméljük hogy erőnlétünk és a hegyen uralkodó körülmények megengedik hogy tervünket valóra váltsuk.
Sétálunk a városba, elvegyülünk a sokszinű forgatagba, majd tiszteletünket tesszük Dr. Paccard és Jacques Balmat emlékművénél, akik 1786 augusztus 8-án először jutottak fel a Mont Blanc csúcsára.
Majd mielőtt ránktör a sötétség elhagyjuk Chamonix-t és átmegyünk St. Gervais-ba (792 m), ahonnan holnap a fogaskerekű vonattal fogunk felmenni 2380 méterre. Itt az interneten előre kinézett kempinget kell megkeresni. Sikerül is rátalálni. Boldogan jelentkezünk be ... gyorsan sátrat húzunk, megbeszéljük, hogy az autót itt hagyjuk őrizetbe a következő napokra, és mindenki nekiáll összerakni a hátizsákot amivel majd holnap útnak indulunk, fel a hegyre. Mondom én, ez nem egy egyszerű feladat még nekünk sem, pedig hát nem az első ilyen csomagolás lenne. Zoli cuccai sehogy nem tudnak beleférni a hátizsákba, mérges lesz és reménytelenül dobálja újra szét dolgait. Majd lassan minden összeáll, elkészül, és kétkedve emelgetjük a zsákokat, remélve hogy fel is tudjuk őket cipelni a hegyre.
Ismét a fejlámpák fényénél vacsorázunk, könnyesre röhögöm magam Andris leveses sztoriján, amikor egy kis tasakot ömleszt bele, ami úgy néz ki mintha egy egyszeri használatos sampont öntött volna bele. Erre aztán beindul a fantáziánk, és igy születnek idétlen marhaságok, amiken jókat lehet röhögni. Vacsora után azonnal aludni megy mindenki, holnap reggel 5-re van húzva az óra.
Már ismét nem lett semmi a korai kelésből. Andris bizonygatja hogy ő 5 órakor szólott, de mivel senki nem méltatta válaszra sem, fordult egyet, és aludt tovább. Zoli méltatlankodik hogy márpedig ő nem hallott semmit, és szerinte Andris csak álmodta a dolgot ... tény az hogy már 7 óra is elmúlt amire kikerültünk a sátrakból, és szerintem nem is bánkódott emiatt senki, legalább jól kialudtuk magunkat. Gyorsan lehúzzuk a sátrakat, és még mindig nedvesen kell őket összecsomagolni. Egy hevenyészett reggeli, és egy nehézkes bepakolás után autóval megyünk le az állomásra. A „Tramway du Mont Blanc” állomásán újra kipakolunk az autóból, és amig Andris és Előd becipekednek az épületig, és megveszik a jegyeket, addig én Zolival visszaviszem az autót a kempingbe, majd gyalogszerrel megyünk le. Éppen a vonat érkezése előtt pár perccel érünk oda, a fiuk már izgulnak hogy nehogy ezt a járatot is lekéssük. A jegy ára, a kempingtől kapott kedvezményt is beleszámitva 23 Euróba került fejenként. De lévén hogy 800 méterről 2380 méterre visz, elég jó befektetés, mert a nagy zsákokkal megtenni ugyanezt a távot és szintkülönbséget nehéz lett volna, és eltolta volna a csúcsmászást is. A terv szerint ma felmegyünk a Tete Rousse-t érintve a Gouter házig (3817 m-re).
Rajtunk kivül csak egy spanyol csapat van ekkora zsákokkal felvértezve, el is indulunk, nagy buzgalommal kerülgetve a kiszsákos turistákat a kopár kövek között, majd lassan elfogy a lelkesedés és mindenki a saját tempóját tartva szuszog felfele. Lemaradok, bevárom Andrist is, aki óvatosan fogott neki a cipekedésnek, erősen koncentrálva a térdeire, nehogy azok már itt beadják a kulcsot. Ettől függetlenül elég temposan érjük el a kb. 2600 méteres vizszintes szakaszt, ahonnan már komolyabb emelkedő elé nézünk. Kis pihenőt tartva csodáljuk a Aiguille du Midi sziklás ormait, eszünk egy narancsot, én könnyitek egyet a zsákomon és felhúzom a műanyag bakancsokat, aztán hajrá ...
Előd és Zoli persze már fennebb vannak, gondolom ők is mihamarabb szabadulni szeretnének a csomagtól. A meredek, köves oldalon kanyargózva lassan de biztosan emelkedünk, és nemsokára fennt vagyunk a Tete Rousse gleccseren, a friss hótol elvakitva dobjuk le csomagjainkat. Elődék már 30 perce itt vannak. 3200 méteren vagyunk, amit 2 óra és 20 perc alatt teljesitettünk. Nem is olyan rossz.
A Tete Rousse menedékház
Rövidke kajálás után mi is tanácsülést tartunk, felmérjük a felmenés és ittmaradás előnyeit és hátrányait. Itt jobban fogunk aludni (a Gouter-nél 3800 m-en bizosan álmatlan éjszaka elé nézünk a túl nagy szintkülönbség miatt, hiszen nem szabad elfelejteni hogy 800 méterről emelkedtünk 3200-ra), könnyebb a sátorhúzás, szélvédettebb a tábor és éjszaka melegebb van. Hátránya, hogy éjszaka kell felmászni a Gouter-házig 600 méter szintet sziklán, és ez hozzaadódik a holnapi csúcsmászáshoz. Jó esély van arra hogy ekkora szintkülönbség miatt hamar lever a hegyibetegség.
Aztán Andris egyre rosszabbul érzi magát, és ez eldönti a dolgot. Nekiállunk sátrat húzni, szerencsére ásni sem kell, készen a hely csak bele kell költözni. Gond nélkül megy minden ... Andris lefekszik ... én még bepakolok a sátorba, aztán tanácstalanul álldogálok. A spanyolok is mellénk húznak sátrat. Probálok velük beszélgetni, de egy hangot sem értenek angolból, igy ő mondja spanyolul, én angolul és ezzel rendben is van minden. Mindenesetre az kiderül hogy éjszaka 2-kor akarnak indulni. Azt hiszem én jobban értem a spanyolt mint ők az angolt, nem tudom valamit értett-e abból amit mondtam, de hát egye fene ... beszélgettünk :-). Később megjelenik egy holland csapat akikkel végre lehet dumálni, ők viszont rosszallóan bólogatnak arra hogy mi holnap innen akarunk egészen a csúcsig mászni. Lehet hogy igaza van .. de hát mit tehetnénk ?
A Gouter tömb alatti "szálló", a háttérben a sziklás éjszakai trasszé
Lassan kezd hideg lenni, fotózok párat, de ráfagy a kezem a gépre, igy beköltözöm a sátorba ahol Andris még mindig alszik. Remélem Zoliékkal is minden rendben van. Végre nekiállok a naplóirásnak, behozom a lemaradást hiszen még nem volt idő ilyesmivel foglalkozni. Andris felébred, és királyi vacsorát tervezünk. Stratégiai szempontokat követve igyekszünk minél többet enni, és hát ez többé kevésbé sikerül is. Van egy kis gond is, mivel Andris a félig kifogyott gázpalackot hozta, és most igencsak spórolni kell a melegitéssel. Ez holnapra vizhiányt jelent, és egy esetleges hideg reggelit ... vagyis tovább csökkennek az esélyeink. Szerencse a vizhiány megoldható a menedékhelyről, persze borsós áron.
Holnap nagyon korán kell kelni. Fél kettőre húzzuk az órát.
Elég rosszul aludtam, és már éjféltől hallgatom más csapatok készülődését. Költöm Andrist, sikerül meleg reggelit fogyasztani, majd a hosszas készülődés miatt kb. 3 órakor indulunk el. Teljes cuccban, kötélben, a fejlámpák fényénél menetelünk a nyomok után. Egy kis sziklás szakasz után érjük el a hirhedt kuloárt. A folytonos kőhullás miatt itt sokan haltak meg, beleestek a vályuba vagy a lezuhanó kövek végeztek velük. Az éjszakai átkelés előnye hogy a kőhullás nem fenyeget, minden teljesen be van fagyva, és csak a délelőtti melegedésben kezdődik el újra. Izgalmak nélkül haladunk át rajta, majd a következő fixköteles - igazából acél sodronykötéles - szakaszon is. Ezután egy lankásabb, behavazott szakaszt kell leküzdeni. Szépen látszanak messze lennt a völgybe a települések fényei. Majd fennebb erős szélben folytatjuk utunkat, egyre nehezebben értem Andris szavait, pedig szerintem ordit ahogy a torkán kifér. Csak a lelógó kötelet és Andris lámpájának fényét látom méterrekkel alattam. Nemsokára igazi vihar tör ránk, erős szél van és havazik is rendesen. Már a nyomokat is alig látom, és inkább ráérzek a helyes irányra. Nehezebb, kitettebb, nehezen biztositható rész következik. Átmászunk rajta, majd egy biztonságosabb helyen megállunk, hogy Andris elemet cseréljen a már alig pislákoló fejlámpába. Nem túl messze felettünk látszanak az előttünk mászók fényei, bizonyiték hogy még a jó úton vagyunk, és nem is maradtunk le. Messzébb alattunk mások fényei is látszanak, vigasztaló hogy nem voltunk az utolsónak elinduló csapat. A Gouter ház alatti szakasz a legmeredekebb, de teljesen ki van biztositva, igy kényelmesen lehet haladni. Az utolsó métereken már egészen fáradtnak érzem magam. Valószinű hogy a magasság is beleszólt ... erősen szuszogva érjük el a ház bejáratát, de ismét letudtunk 600 méter szintet. A „ Refuge de L.Aig. du Gouter” ház 3817 méteren van, az Aiguille du Gouter csúcsgerince alatt beépitve a sziklába. Kb. 2 óra 40 perc alatt jöttünk fel, ami nagyon jó teljesitmény, főleg ilyen körülmények között.
A házban rettenetes tömeg van, az asztalokon, a padlón üldögélnek/fekszenek az emberek. Andris ismét rosszul van, mindketten átfáztunk, és a felszerelés is át van nedvesedve. Száraz ruhákat veszünk, lassan bemelegedünk, és még enni is sikerül egy keveset, bár többnyire édesség és folyadék a menü. Küldünk egy sms-t a fiuknak, ők is itt kell legyenek a ház fölötti gerincen. Nincsen kedvünk kimenni odáig ilyen időbe. Kiderül hogy a vihar miatt mindenki visszafordult a hajnali csúcstámadásról, és sokan csak arra várnak hogy tisztuljon a hegy. Felmelegedek, hidratáltam magam bőven, enni is sikerült, és most elég jól érzem magam. Andris is jobban van, de rosszulléte nem akar enyhülni. Újból sms-t küldünk Elődnek, hogy jöjjenek ide, és beszéljük meg a továbbiakat. Majd miután ismét nem jelentkeznek, kétpercenként megcsengetem a telefonját. Eléggé elnyúzottan érkeznek meg, kiderül hogy ők sem aludtak az éjszaka (ami várható is volt), éjszaka elindultak a Mont Blanc-ra, de a vihar miatt ők is visszafordultak. És most sikerült elaludniuk, amikor mi a legjobban csengettünk. Gyors döntés született arról hogy én és Előd megpróbálunk felmenni a csúcsra. Andris lemondott arról hogy megpróbálja, Zoli sem érezte jól magát és inkább Andris mellett maradt.
Már későre járt az idő, de az előrejelzés szerint délután már ismét rossz lessz az idő, addig le is kell jönni a csúcsról, és innen még 1000 métert kell felfele mászni. Gyorsan szedem össze magam, a Zoliék sátránál már süt a nap. Előd bevágja az elmaradhatatlan paszulykonzervet, és 9 óra körül nekiindulunk a csúcs felé vezető gerincnek.
A Mont Maudit (4342m)
A Dome du Gouter (4304 m) csúcs alatti hatalmas lejtőn jó tempóban haladunk, el is kerülünk pár csapatot. Kitisztult minden, továbbra is fúj a szél, jól lehet látni a környék csúcsait, az ösvényt amely kikerüli a hasadékokat. Elérjük a Dome du G. tetejét, végre látszik a Mont Blanc, innen egy kis ereszkedő van Col du Dome nyeregbe, majd rövid emelkedő a Vallot (4362 m) menedékhelyig.
A Vallot ház és a Mont Blanc felhőbe burkolózott csúcsa
Minden rendben van, mindketten jól érezzük magunkat, nem lankad a tempó sem. Van 2 – 3 csapat aki már lefele jön, van aki elérte a csúcsot, vannak akik visszafordultak hamarabb. Azt mondják erős szél van a csúcsgerincen. Kis felhősapka ült rá a csúcsra, nem a legjobb jel. Elmaradoztak az emberek, nem látni senkit, csak egy cseh páros tartja a lépést közvetlen a nyomunkba. Csak pár fotóra van idő, nem nagyon fürkésszük a tájat, inkább a csúcs felett gyülekező felhőket figyeljük. A Valott menhely felett egy nagyon meredek emelkedővel kezdünk, majd innen a gerincen, a hópárkányokat kikerülve küzdjük magunkat felfele. Itt kezdem érezni hogy igazán elfáradtam, egy napsütötte, szélvédett helyen meg is kell álljak enni/inni. Ettől újra erőre kapok, de nem tart sokáig, hamarosan újra kifulladva, nagyokat lélegezve igyekszem tartani a lépést. A cseh páros is rendületlenül küzzd utánunk. Lassan beérünk a felhőbe, nem látni semmit, a szél egyre erősebb. Teljesen magamra figyelek. Bár még mindig jól érzem magam, erős hullámokban tör rám hogy visszaforduljak, és erősen kell küzdenem saját magammal hogy tovább menjek felfelé. Nem érzékelem a meredekséget sem, csak az előttem lévő nyomot látom. Aztán ismét jól vagyok, és eufórikus boldogságban gondolok arra hogy mindjárt fennt vagyok az Alpok legmagasabb csúcsán.
Nem tudom mennyi idő telt el, hol van már a csúcs, hullámokban váltakozva érnek el az eufórikus érzések és az erős rosszullét. Megállok pihenni, és bár Elődnek igazat adok, hogy akklimatizáció nélkül ilyen magasan már nem lehet pihenni, mégsem birom elhatározni magam a következő lépésre. Aztán ismét győz az akarat, nekiindulok, de szinte azonnal ugyanolyan fáradt vagyok. Mélyeket lélegezve figyelem Előd bakancsait, és csak arra koncentrálok, hogy tudjak fennebb lépni. A csúcs alatt már rosszabbul vagyok, szédülök is, de már elértük az utoló szinte vizszintes csúcsgerincet, és innen már pár perc alatt fennt vagyunk. A viharos, ködös szélben még túl is megyünk a legmagasabb ponton. 4807 méteren vagyunk és fennebb nem lehet menni.
Közvetlen utánunk a csehek is felérnek. Most ismét jól érzem magam, készitek 2-3 fotót, és nem időzünk tovább, kilátás hiányába ereszkedni kezdünk. Már nem látszanak a nyomaink sem, a szél továbbra sem lankad, kissé furcsa érzéssel ereszkedünk tovább. A gerinc mellett sem merünk menni a hópárkányok miatt, ha meg túlságosan betévedünk a keleti oldalba akkor a jéghasadékok jelentenek veszélyt. Bár már eléggé lennt vagyunk, a felhőkből továbbra sem jutottunk ki, és már azt hisszük hogy eltévedtünk, amikor a ködbe meglátjuk a Vallot menedéket. Azonnal arra megyünk, és némileg megnyugodva megyünk be.
A Vallot-ról tudni kell hogy csak egy fémdoboz, elég nagy ahhoz hogy ne lehessen kimelegiteni, és gyakorlatilag csak a szél ellen nyújt menedéket. Bár kipihentük magunkat, az itt eltöltött közel 2 óra alatt rendesen megfáztunk, és arra gondolva hogy esetleg az éjszakát, és tovább is, itt kell tölteni, igen lelohadt a kedvünk. A csehek nem jöttek be, elindultak lefele, de kb. 20 perc múlva ők is megjelentek, mondva hogy ilyen időbe nem lehet lemenni. Sajnos nem beszéltek angolul, és a társalgás csak mutogatásra hagyatkozhatott. A menedékhelyen volt még egy kelet európai vegyes társaság (bulgárok, szlovákok, ..stb.) eléggé hagyományos felszereléssel, de ők itt akarták tölteni az éjszakát, és hálózsák, főző, meg minden volt náluk. Megirtuk Zoliéknak a helyzetet, felkészitve őket hogy talán még várniuk kell amig mi lekerülünk innen.
Elhatároztuk hogy ez igy nem lessz jó, pár héttel ezelőtt a kézdivásárhelyi Kovács Pityu is eltöltött itt egy éjszakát, fagyásai voltak, és mi nem akartuk ugyanezt végigjátszani. Döntöttünk, bár a rizikó elég nagy, mi lemegyünk. Megkérdeztük a cseheket hogy velünk tartanak-e, azt mondták igen, de amire elkészültünk visszamondták. Vagyis ismét csak ketten vágunk neki, nemigen látni az útvonalat, de a nyeregbe nincsen gond, és amire a Dome du Gouter oldalába érünk, a szél felkapja a felhőket. Ennél nagyobb szerencsét !!! kihasználva a hirtelen keletkezett ablakot gyors tempóba ereszkedünk le, és nem egészen 1 óra alatt érjük el a sátrat (kb. 7 órakor).
Aiguille du Midi
Sajnálkozva gondolunk a csehekre, akik továbbra is fennt fagyoskodnak. Beköltözünk a sátorba, ahol meglepetésünkre a fiuk vizet hagytak nekünk, és itthagyták a Zoli főzőjét is. Ez azt jelenti vállalták hogy ők odalent nem nagyon isznak, és nem esznek meleg ételt. Na ezt nevezik áldozatos csapatmunkának, a nagykönyvek szerint is ilyennek kell lennie. Rendesen kajálunk, és nem telik hosszú időbe amig elnyom az álom.
Az Aiguille du Bionnassay nyugati fala - Andris fotója a Tete Rousse-től
Szokásunkhoz hiven ismét nem keltünk korán. Jól aludtam egész éjszaka. A beigért rossz idő helyett ragyogó napsütés van, de mielőtt kikászálódunk a sátorból reggelizünk. Lassan leszedjük a sátrat, közbe figyeljük ahogy rengeteg csapat indul el a csúcsra. Csak a Dome du Gouter oldalában volt legalább 30 – 35 ember. A Vallot-ba maradt cseh páros most érkezik be, kemény éjszakájuk lehetett, és ez látszik is rajtuk. Nekem is csak most van igazán időm megnézni és lefotózni a körülöttünk lévő sziklatűket, a Mont Maudit (4342 m), a Mont Blanc du Tacul (4187 m), az Aiguille csúcsok, a Bionnassay (4052 m) kékesen csillogó havas ormait. Indulás előtt készitettünk pár fotót egymásról is, hiteles bizonyitéka ittlétünknek.
A Gouter ház (3817m)
A Gouter ház fölötti tábor
A Gouter háztól lenézve nem tűnik bizalomgerjesztőnek a további ereszkedés, de ha már benne van az ember, hamar kiderül, hogy egy kis óvatossággal egyszerűen megy, bár néha kényelmetlen lehet, főleg nagy hátizsákkal. Vártam azokra a kitettebb helyekre amire a felfele mászásból emlékeztem, de már leértünk a kuloárhoz és még mindig sehol semmi. Következtetés : felfele nem éppen a jó útat követtem! A kuloár előtt találkozunk egy magyarországi csapattal, beszélgetünk kicsitt, aztán átrohanunk a vályún. Előd kihivja a sorsot, és a vályú közepén csordogáló vizből kétszer is megtölti a kulacsot, mig én a széléről kémlelem az esetleges kőhullásokat.
Aigiulle du Bionnassay (4052m) - Andris fotója
Mivel az este nem irtunk Andriséknak hogy sikerült leereszkedni a sátorhoz, most biztosan nem várnak itt lennt. A sátorhoz érve tényleg váratlanul éri őket ily korai jelenlétünk. Röviden számolunk be a történtekről, majd inkább kifekszünk a tűző napsütésre. A fiuk leszedik a tábort, mindenki összeszedi a cuccait, és ismét degeszre pakolva megindulunk lefele. A lenti lankás oldalakon sok hegyi kecske keresi a fűvet, nyugodtan fotózhatók, nem hajlandók félreállni az útból, és nem zavartatják magukat a sűrűn kattogtató turistáktól.
Az állomásra érve hatalmas emberáradattal találjuk szembe magunkat. Nem is férünk fel az első járatra, több mint egy órát kell várjunk. Közben ismét meglátjuk a cseh párost, egészen ki vannak készülve. Vajon mi is igy néznénk ki ha fennt töltöttük volna az éjszakát ?? Lassan eltelik az idő, szórakozunk az embereken, Zoli megőrül a mindenhol fellelhető Quechua márkanévtől, majd betolongunk az érkező vonat mellé. Lefele ernyedten üldögélünk a padon, néha már unalomból is kifotózunk az ablakon. Elődnek kerül játszótársa egy nyugodt cocker spániel személyében. Megérkezve a St. Gervais-i állomásra, kirakodunk a vasúti épület mellé, Andris és Zoli elmennek az autóért.
Lefele jövet egyre erősödő fejfájásom van, és bár inkább a felfele mászásnál kellene jelentkeznie, nálam most késleltetett hatással lépett szinre. Nagyon sokáig várunk a fiukra, közben fel-alá sétálunk, és már a szomszéd szilvafáját lessük árgus szemekkel, amikor végre befutnak Zoliék is. Persze kiderül hogy ők nyugodtan lezuhanyoztak a kempingnél, és eszükbe sem jutott hogy esetleg minket is érdekel a dolog. De sebaj, már az is valami ha az autóban csak feleakkora lessz a bűz.
Ismét hosszasan pakolászunk, beköltözünk csomagostól az autóba, és végre felhúzhatom a szandáljaimat. Lemegyünk Chamonix-ba városnéző túrára. Előd és Zoli már ismerik a várost, nyugodtan várakoznak a főtéren amig mi átsietünk a város utcáin. A fejfájás mellett kegyetlen éhség is kinoz, nem is tudok ellenállni a szendvicsárusnak, és ha 5,6 Euróm bánja is, de bekebelezek egy hatalmas melegszendvicset. Szinte azonnal jobban érzem magam ... megérte az utolsó centet is.
Újra bekászálódunk az autóba, szeretnénk valahol a közelben éjszakázni, reménykedünk abban hogy lessz majd egy hely ahová a sátrakat kifeszithetjük. A svájci határ után nemsokkal rá is találunk az ideális helyre, egy kamping ahol keveset kell fizetni (3 euró lett volna személyenként), de mint kiderül, a pénzbeszedő már elment. A sátrakat ismét fejlámpákkal kell felhúzni. Igyekszünk távolmaradni a Quechuás sátraktól hogy Zoli is aludjon jól ma éjjel. Vacsora, egy kis csevegés egy másik cseh társasággal, rövid mosakodás, és újra a hálózsákban elnyújtózva alhatunk.
Persze reggel amire felkelünk már csak a mi sátraink állnak. Hogy itt hová sietnek annyira mindennap az emberek? Pedig hát azért mi is legkésőbb 8 körül felkelünk, mégis utolsóként kullogunk mindig. Na de hát pihenőszabadságon lennénk, nem ?
Ahogy azt már előre megjosólták, szakadatlanul esik az eső. Fenségesen reggelizünk, közben esik az eső, rendesen megmosakszunk a mosdóba, közben esik az eső, összepakolunk a zsákokba (Zoliék ma már fel is mennek a Weisshorn alá), és közben persze továbbra is esik az eső. Már csak a sátrakat kell leszedni, de hát ilyen vizesen nem jó dolog. Jópofáskodás közbe jut eszébe Zolinak az a mentő gondolat, hogy fogjuk meg a sátrakat, és igy felhúzva hozzuk őket fedél alá. Igy már hamar megy a dolog, és hamarosan újra útra készen állunk.
Ja és megúsztuk a fizetést is ....
Nos igy mi pár napra ketten maradtunk Andrissal ... elindulunk a pár kilométerrel fennebb lévő Tösch-be. Zermatt városának törvénye értelmében nem szabad a város területére és attól fennebb autóval behajtani. Tösch csak kb. 5-6 km-re van, hatalmas parkolóházzal, és rengeteg parkolási lehetőséggel. Innen csak gyalog, bicajjal, vonattal, vagy erre szakosodott kisbuszokkal lehet feljutni Zermattba. Éppen ezért úgy határoztunk, hogy Tösch-be keresünk kempinget, és akkor hagyhatjuk sátrat és autót egy helyen. Hamar rá is találunk, megbeszéljük a dolgokat az adminisztrátorral, keresünk egy szimpatikus helyet, és begyakorolt mozdulatokkal felhúzzuk a sátrat egy sziklatömb alá. Kiderül hogy a sziklatömb egy kápolna, a bejárat a másik oldalon, de hát ez nem változtat semmit, sőt talán még némi extravédelmet is biztosit. Hogy villámlás esetén a kőtömb tetején lévő vaskereszt segit .. az biztos.
Hosszasan kajálunk, majd kimegyünk megnézni Tösch városát. Igen gyors városnézés lett, 10-15 perces gyaloglással már kijutottunk az alsó felén, majd a felső utcán visszakerülve, újabb 10 perc után már ismét a város szélén állunk. Hát ennyi az egész .. két főutca amelyet összeköt másik három mellékutca. Viszont hangulatával nehéz lenne vetekednie bármelyik sikvidéki településnek. Itt is bemegyünk az információs irodába, ahol újra csak azt mondják hogy holnapután lessz az a ragyogó napsütés amire mi várunk.
A mi programunk a következő napokra a Breithorn 4164 méteres csúcsa, és trekkingtúrák, megismerni a környéket. A mászás tehát holnapután lenne, holnap trekktúra a Matterhorn alatt megbúvó Schwarzsee tóhoz.
Visszasétálunk a helyiség Zermatt felőli kijáratánál lévő kampingbe, és mivel már sötét van, beköltözünk a sátorba. Ismét naplót irok ... Andris már az igazak álmát alussza. A szomszéd sátorból összetéveszthetetlen nyögdécselés hallatszik ... azért lassan belealszom ....
Reggel nyugodtan és kipihenve ébredünk, és ez lesz az első amikor nem sátorbontással kell kezdeni a napot. Az idő nem igér semmi jót, na de a napsütést ugyis csak délutánra igérték. Lassan összeszedjük magunkat, és felkészülünk a mai túrára.
Gyalogosan megyünk be Zermatt-ba, először az erdőbe, majd a vasúti sinek fölötti sziklás hegyoldalon. Festői, vizesésekkel tarkitott az ösvény, néha a nap is besüt, felmelegitve sziklát és lelket egyaránt. Andris beleejti a fotótáskáját a vizesés alatti patak medrébe, és csak hajszálon múlt hogy nem kellett messze leereszkedni utána. Gyors ellenőrzés de minden rendben, nem sérült a kényes felszerelés. Ilyen pillanatokban mindig eszembe jut, hogy talán mégsem annyira jó ötlet ilyen drága fotóscuccot hegyekbe cipelni.
Zermatt-ba érve kellemes kisvárosi és feledhetetlen zermatti hangulat fogadja a turistát. Nincsenek tülekedő autók, a villanymotoros kistaxik pedig igen udvariasan közlekednek, legtöbbször előnyt adva a ballagó turistáknak is. Bemegyünk a souvenir-es boltokba, a hegymászó (itt sincs hiány ebből) boltokba, a szines, soknyelvű tömegben téblábolva. A főtéren összefutunk a hargitai fiukkal, akiket alig ismerek meg többnapos hegymászásuk és szakálluk miatt. Sikerült feljutniuk a Matterhorn csúcsára, bár az idő nem kedvezett nekük, és igy másfél napot másztak felfele, és ugyanennyit lefele is, a gerinc felső vállán lévő Solvey menhelyet használva közbeeső tábornak. Gratulálunk sikerükért, majd elindulunk felfele a gyalogösvényen.
Zermatt házait elhagyva rövid idő alatt érjük el Zum See falucskát - élő múzeum - majd kissé fennebb kerülve állunk meg ebédszünetre, fennséges panoráma előtt, a játszadozó mormotákat figyelve. Aztán újra hajrá, és végül Zermatt végétől számitva 2,5 óra alatt érkezünk meg a Schwarzsee tó partjára. Sajnos a hegycsúcsok nem látszanak, csak néha bújik ki a felhők közül a Dom (4545m) havas orma. A Matterhorn teljesen betakarta magát, és szembe velünk is csak a Monte Rosa alatti Gorner gleccser alja látszik.
Nem időzünk sokat, elindulunk egy másik útvonalon Zermatt felé. Csak pár kanyar után látszik, hogy az ösvény hosszan hátraviszen a völgy végére, és ugy döntünk hogy ereszkedési lehetőséget keresünk. Elég sokáig tévelygünk a hegy oldalában (minvégig a helyes irányt tartva), de végül sikerül találni egy használható vizmosást.
Z'mutt
Térdszaggató ereszkedés után érünk le Z’mutt falucskáig, amelyet végig szem előtt tartva haladtunk lefelé, tudva hogy ott vezet át a Zermatt felé vezető ösvény. Innen nem egészen 1 órát csinálunk Zermattig, kb. 2 óra és 20 perc alatt téve meg a Schwarzsee Paradise – Zermatt utat.
Most már nem tévesszük el az AlpinCenter épületét, de sajnos nem sok információval távozunk, hiszen minden mászásra vonatkozó kérdésünkre ugyanazt a választ kaptuk : menjünk el a könyvesboltba, és vásároljuk meg a hegyről irott könyveket. De egy dolgot biztosra mondtak, hogy holnap jó idő lessz, és ez azt jelenti hogy holnap kötelező Breithorn mászás lessz.
A Zermatt – Tösch távolságot ismét gyalog tesszük meg, és a mai 10 órás túrázástól fáradtan dőlünk ki a sátor mellé. Andris térdei elkezdtek fájni. Igy is reményen felül teljesitettek szolgálatot.
Holnap ismét korán kelünk, szeretnénk elérni az első felvonót a Klein Matterhorn-ra, ahonnan 2-3 órás mászással érhetjük el a Breithorn csúcsát. Ez a legegyszerűbb megoldás, mivel a háromnapos mászást Andris térdei biztosan nem birják ki, és hát a jó idő sem tartana ki addig. A jegyeket a felvonóra már beszereztük (49 Euró/személy), rendes léket vágott a pénztárcánkra.
Újra végigjátszuk a rutinos vacsora-csomagolás-mosdás programot ...
Nem tűnik olyan korainak az ébredés, persze nem 2-kor hanem 5-kor csengett az óra. Nehézkesen készülünk el, reggelizünk, majd a zsákjainkat hátunkra véve futólépésben igyekszünk az állomásra, ami közvetlen a kemping mellett van, de azért le lehet késni a vonatot. Andris gyorsabban szalad, amire én is odaérek addigra már a jegyeket is megvette (Tösch – Zermatt táv 5 euró). A vonat nagyon jól néz ki belül is, elhiszem hogy gond nélkül lehet utazni vele hosszú távokat is. Fölösleges lenne hasonlitgatni a román vonatokhoz, ég és föld a különbség.
Zermattba, ilyen korán még csak pár ember lézeng az utcán, egy japánt látni filmezgetni (de valószinű hogy ő egész éjszaka ezt csinálta), és két hátizsákos ember igyekszik ugyanazon az utcán ahol mi, biztosan ugyancsak a felvonóhoz. Mi is befutunk, az automatába nyomjuk a jegyeket, minden müködik simán. A következő felvonóháznál (Furi – 1867 m) már komolyabb kabinba préselődünk, talán 25-30 ember is van itt egyszerre. Ez viszen fel a Trockener Steg-re (2939 m), ahol az átszállás újabb automatákon át, ugyanazzal a szines társasággal folytatódik. Ki jégcsákányt, ki siléceket tart a kezébe. Most már az utolsó szakasz következik, 3883 méter magasan szállunk ki. A völgyben a maradék pára is eloszlott, csodálatos a panoráma.
A felvonóból kiszállva egy hosszú, sziklába vájt folyosón kell átmenni, amely a sziklatű túloldalán vezet ki a hóra. Az alagútba átöltözünk / beöltözünk a mászásra. A kliensek nagy része sizni jött, hatalmas sibakancsaikkal kopogtatnak, majd nekiugranak az enyhe lejtőnek. Mi is kimegyünk ...de a látvány körbe-körbe szinte azonnal megállásra kényszerit. Sorra fotózzuk a csúcsokat, de elsősorban a Matterhorn (4478 m) vonzza az objektivet. Majd a Zermattól nyugatra lévő csúcsok : az OberGabelhorn (4063 m),a Dent Blanche (4357 m), a Zinalrothorn (4221m), a Weisshorn (4505 m), ahol Zoliék már biztosan másznak. Másik oldalon látszik a Dom (4545m) és a Töschhorn (4490 m) domináló csúcsai. Messze az olasz völgyek felett magasodik a Mont Blanc (4807 m) is.
bj: Obergabelhorn, Zinalrothorn, Weisshorn
A kép bal szélén b-j: Dom és Töschhorn
Majd figyelmünket újra az előttünk álló feladatra forditjuk. Hatalmas, nem túl meredek oldalt látunk, tisztán látszanak rajta a nyomok is. Egyelőre a hosszú nyerget kell átgyalogolni, jéghasadékok nincsenek rajta. Az emelkedő alá érve bekötjük a kötelet is, de csak a sibotokat használva araszolunk felfelé. Előttünk csak egy kötélpáros van, és egy csapat már lefele ereszkedik. A hó kemény, a mászóvasak hegye is csak a tetején áll. Ennél jobb körülményeket elképzelni sem lehet. Szinte megállás nélkül megyünk egészen a csúcsig. Mindketten jól érezzük magunkat. Bár a reggeli után egy kicsitt rosszul voltam, most elmúlt minden problémám. Hosszú ideig csak mi ketten vagyunk a csúcson, és most 4164 méterről fotózzuk ugyanazokat a csodálatos hegyeket. Eddig elbújva a Breithorn mögé, most látjuk meg a Monte Rosa csúcspárosát (Dufourspitze – 4634 m és a Nordend 4609 m) a Liskamm-ot (4527 m) és a „testvéreket” Castor (4228 m) és Pollux (4092 m) csúcsait. Gyönyörűen látszik a Grenzgleccser és a Gornergleccser teljes hossza is.
bj: Nordend és Dufourspitze
Mont Blanc
Breithorn (4164m)
Andris annyira lelkes fotózásba kezdett, hogy én már fázom egy helybe álldogálva. Jól akklimatizálódva, jó időjárási körülmények között, a Breithorn csúcsa egyszerűnek tünt, sem a felfele sem a lefele nem okozhatott problémát. A kilátás miatt persze másként éreztem magam mint a Mont Blanc-on, de éppen azért mert a Mont Blanc csúcsáért meg kellett küzdenem, azt sokkal többre értékeltem. Szerencse Andris kimeriti a témákat, és tényleg megkezdjük az ereszkedést. Szembe velünk rengeteg csapat jön, sokat kerülgetjük őket, a nyomokban csak alig járunk. Leérve leszedjük magunkat a kötélről, és lassan leballagunk a felvonó bejáratáig. Nem mértem az időt, de kb. 2,5 óránkba telhetett a mászás. Itt mint a turisták többsége, felliftezünk a kilátóra, újabb fotószesszió szinhelye. A Matterhorn már ismét teljes felhőruháját magára öltötte, de a többi csúcs még engedte magát csodálni.
Nem időzünk tovább, beállva az első kabinba, leereszkedünk a Trockener Sterg-re, útközben csak egy fotóra van idő, a Breithorn alatt húzodó Theodulgleccser-ről. Itt az állomás vendéglői székjeit birtokolva teljes nyári cuccba öltözünk. Természetesen újra lefotózzuk az összes még látszó hegyet, elsősorba a Breithorn-t, ami itt az északi falát mutatta, és aztán kényelmesen elhelyezkedve napozunk is kicsitt.
Breithorn
Nordend és Dufourspitze
Aztán a nem túl meleg szél innen is leűzött, de a felvonóbol kiszállva a Furi-nál már a nyári napsütés teljes melegét élvezhettük. Le is vetkőzünk derékig, kifekszünk a napra, és én azt hiszem hogy aludtunk is egy keveset. Aztán megelégelve a lustaságot, a kiskabinossal lemegyünk Zermattba. Innen már gyalog fogunk visszamenni Tösch-be. Zermatt-ba várakozunk egy darabig, hátha kitisztul a Matterhorn tömbje, de nem akarta teljesen megmutatni magát, és reménytelennek itélve a helyzetet, elindulunk vissza a városon át, majd végigkullogunk a Töschbe vezető ösvényen.
Zermatt
Matterhorn
Zoliékról még semmi hir. Kifekszünk a sátor elé, szétszórva holmijainkat. A lemenő nap hűvöse tud csak felszedni onnan, kajálunk ... majd pár sms-váltás után találkozunk Kamalikával (Zoli barátnője) aki Zolira várva unatkozott itt Töschbe. Meghiv egy-egy sörre, és mi boldogan fogadjuk el ajánlatát. Tőle tudjuk meg hogy Elődék feljutottak a Weisshorn-ra, de azt is hogy hidegfront közeledik, és rossz idő lessz az elkövetkező napokban.
Későig beszélgetünk, majd fáradtan pislogva bandukolunk vissza a sátorhoz.
Úgy határozunk, hogy ha már elromlik az idő, akkor kihasználjuk még ezt a napot, és teszünk egy újabb trekkingtúrát. Kamalikának átadjuk az autó pótkulcsát, ha jönnek a fiuk akkor legyen lehetőségük ruhát cserélni, stb. Ő fogja várni Zoliékat Randában, mi meg korán elindulunk Zermattba, hátha lencsevégre kapjuk a Matterhorn-t a klasszikus oldalról nézve. Sajnos e reményünk szószerint ködbefoszlott. Persze ismét csak a Matterhorn tömbje felhősödik, hiszen ő kapja a déli völgyekből nyomuló felhők javarészét. Andris térdeit kimélendő, Zermattba jegyet váltunk a hires Gornergrat fogaskerekű vonatra (30 euró-személy),amellyel egészen az utolsó előtti megállóig megyünk (Roten Boden 2815 m). Innen kell ereszkedni 5 percnyit, és elérjük a Riffelsee tavat, és a felette magasodó Riffelhorn tömbjét(2927 m).
A Gornergrat - Andris fotója
A vonatba igazi nyugati kényelem .. a kilátás feledhetetlen. Az állomáson kiszállva már az automatákon is túl jövök rá hogy sibotjaimat a vonatba felejtettem. Beszélünk az állomás felügyelőjével, aki beenged hogy a pár perc mulva visszafele tartó vonaton leellenőrizhessem a vagont. Sajnos nem volt szerencsém, sibotjaim már nem voltak ott. Csak egy lehetőségem maradt, felmenni a felső (vég)állomásra. Egyelőre lemondunk a Riffelsee-ről, megköszönöm a felügyelő segitőkészségét, és gyors tempóban gyalogolunk fel a Gornergrat állomásra (3089 m). Berohanok az irodához, és kérdezősködésemre a jegyárus előveszi a botjaimat, és köszöneteimet meg sem hallgatva nyomja a kezembe. Ismét nem csalódtam a svájci emberek és a ide látogató turisták becsületességében. Nem az első alkalom itt Svájcba hogy ilyen történik, és mindannyiszor hiánytalanul megkerült minden.
Most már megnyugodva fotózhatom a tájat, bár a nagy csúcsokat mostanra mindenütt felhő boritja. Nagyot ront a kedvünkön az hogy az Andris Nikon gépjének egyszerűen eltörik két műanyag alkatrésze, ami lehetetlenné tette a további fotózást. Szerencsére hozta a digitális kisgépét is. Szerintem a hideg miatt történt, az hogy hirtelen került melegből a magas régió hidegébe, ártott meg a műanyag záróelemnek.
Lassan elindulunk lefele, vissza a Riffelsee tóhoz. Hamar leérünk, előszedjük a kaját is, de kezd essni az eső, apró jégdarabokat szórva az arcunkba, igy három gyors falat és pár fotó után indulunk is tovább lefele. Végig a vasút mentén ereszkedünk, hogy ha Andris térdei nem birják, akkor azonnal vonatra ülünk. A 2582 méteren lévő Riffelberg állomás környékén már sokkal jobb az idő, Andris ugy dönt tovább gyalogolunk. 2211 méterre leérve már bizonytalanabb, térdei tiltakoznak, de a spórlás kedvéért ugyancsak gyalogszerrel indulunk tovább, most már az erdőben. Itt Andris térdei teljesen kikészülnek, többször is elkezd zuhogni az eső, lassan haladunk, de beérünk a városba. Már nem kockáztat tovább, jegyet váltunk a vonatra, és hamarosan Tösch-be vagyunk, a sátortábor felé bicegve.
Előd már ott vár az autóban ücsörögve. Gratulálunk neki a sikerhez, ő is viszonozza, eszünk egy nagyot, majd mászkálunk a sátor feletti sziklán. Közbe Zoli is befut, pakol, komolykodunk egy rövid megbeszélő erejéig, majd eltűnik csajozni. Lévén hogy rossz idő lessz mi akár haza is elindultunk volna, de Zoli nem szerette volna, és hát a program az program, tartottuk magunkat hozzá. Vagyis 4-5 napos programot kellett összeállitani nekünk hármunknak, és Zolival csak szombat reggel találkozunk újra.
Az éjszaka rókázással telt. Ne gondoljon senki rosszakat, tényleg róka látogatott meg, szerette volna megkapni a szemeteszacskónkat, de a zörgetése megébredtem. Először megijedt, de aztán látva hogy nem vagyon akkora fenevad mint előre hitte, egyre bátrabban viselkedett, és csak akkor kotródott el végleg amikor kiszálltam a sátorból. Pofátlan állat, miatta felébredt a társaság, és a hangos szitkozódásra a mellettünk lévő angol turisták is. Fennkölt „quiet please” beszóllása felbolygatta a székely kedélyeket, és rendesen hangoskodtunk, hogy tudja meg ki az erősebb.
Reggel amikor felkeltünk az angol turisták már nem voltak ott, átköltöztek a kemping másik felébe. Gondoltunk rá, hogy összeszedjük magunkat és mi is átköltözünk melléjük, de végül nem akartuk tovább fesziteni a húrt. A délelőttünk lustasággal telik, heverésztünk a fűbe, kinoztuk magunkat a sziklán ... az egyetlen okos dolog az volt hogy Andris elment tojást vásárolni.
Terveztük Előddel a Dom csúcs megmászását, de persze először infóra volt szükség az elkövetkező napok időjárásáról. Beballagunk a turisztikai irodáig ... a hirek mit sem változtak ... minimum 2-3 napos esős, havazós napra lehetett számitani. Hát ilyen körülmények között nem lehet mászni .. más programot kell csinálni. Előszöris bemegyünk a boltba és vásárolunk komoly dolgokat mint pl. Coca Cola, sör, na és egy liter tej.
A Simplon hágó
A terv ellenére Saas Fee-be sem megyünk fel, nagyon esik az eső, úgysem látunk majd semmit. Zuhogó esőben vágunk át a Simplon hágón (2005 m), hatalmas sziklafalakkal védett kanyonszerű helyen, majd átlépjük a svájci-olasz határt. A határőr kellemetlenkedik, de miután látja hogy mennyire tele a csomagtartó, útunkre enged. Tovább ereszkedünk a kanyargós hegyi úton (Andris ismét gyorsan veszi a kanyarokat), majd megérkezünk a Lago Maggiore partjára. A partvonal nagyon ki van épitve, kezd megjelenni a meditterán növényzet, gyönyörű házak ... az egésznek olyan „ gazdag” hangulata van. A tó hatalmas, szép is, kár hogy továbbra is rendületlenül zuhog az eső.
Egyre délebbre kerülünk, már átmegyünk Novara városon is, és ezzel lekerültünk a térképjeinkről is. Innen már csak a táblák és az orrunk segit a tájékozódásban. Lapos, mezőgazdasági kúlturákon haladunk át, Alessandriá-ban eltévedünk rövid időre, majd estefelé elérjük a meredek partszakaszt Savona közelébe. Nem találunk szállást Savonába, este már minden kamping zárva, a partvonal teljesen be van épitve, nem marad más választásunk mint visszamenni a meredek hegyoldalba, és itt találunk a városon kivül egy útmenti parkolót, ahol végre megállhatunk.
Furcsa hely .. egy kiégett erdő szélén, bozótosban, ismeretlen bambuszszerű növények között találunk alvásra alkalmas helyet, közvetlen az út mellett. A vacsora tojásrátotta és tej ... igazi fejedelmi étek. Közbe a domboldalon vadak éles visitása hallatszik ... igy született meg a fantasztikus „bambuszmedve” ami végigkisér további útunkon. Előd a földönalvásra határozza magát, mi Andrissal az autóban maradunk. Az ablakot kissé nyitva hagyom, hadd halljam ha Elődöt megtámadja egy vérengző „bambuszmedve” :-). De az éjszaka eseménytelenül telik el.
Elődöt nem ették meg a „bambuszmedvék” ... de az eső korán bekergette az autóba. Elég későre áll el annyira hogy egy gyors reggelit el lehessen fogyasztani. Aztán alig indulunk el lefele, máris hatalmas forgalmi dugóba találjuk magunkat, és bőven jut időnk bámészkodni mig leérünk a partra.
A cél : Monaco. Bár Előd nincs elragadtatva, ő inkább az egy helyben való várakozás hive, mégis elindulunk. Savona ... Albegna ... Imperia ... Capo Verde ... San Remo, egyik városból kiérve rögtön a másikban vagyunk, sorrban állva ... nem lehet haladni. Már a bámészkodásba is beleuntunk, bár San Remo egy szép városnak tűnik, ez sem tudta felvillanyozni a társaságot. Aztán végre elérjük a francia határt, hirtelen szellősebbnek tűnik az út, de mindez csak pár kilométer erejéig tart. Aztán kezdjük előlről az unalmas araszolást.
És aztán, csodák-csodája, megérkezünk Monacoba. Kb. 160 km-t sikerült megtenni úgy 6 óra alatt. És még ne legyen az ember ideges. Andris már ülni sem bir, Előd (mint később bevallotta) már ki akarta rúgni a kocsi oldalát ... én meg ... hagyjuk. Itt vagyunk Monte Carlo-ba (ez ugyanaz mint Monaco, hiszen városállam), és kissé felébredtünk kábultságunkból. Bár bejutni a központba itt sem volt gyerekjáték, a parkolás meglepően gyorsan ment, véletlenül is nagyon jó helyet találva.
Monte Carlo
Kimegyünk a központra, fények mindenütt, rengeteg az ember (gondolom mind turista), szuper autók, hirtelen nagy változás a hegyek zord világából érkezett társaságnak. Itt mindennek olyan erős pénzszaga van .. mindenről a gazdagság jut eszembe, és az a gondolat hogy mit is keresek én itt valójában ?? No de aztán találunk egy WC-t, ami ráadásul ingyenes, és ez nagyot javit a közérzetemen. Gyorsan találunk egy kis információs irodát ahol – ingyen – egy térképet is kapunk. Az első cél a vár, pontosabban a monacói herceg vára. Merthogy, mint kiderül, itt minden a monacói hercegé, és ha nem, akkor biztosan van valami köze hozzá. Fennt a várban (mint mindenütt, a vár itt is fennt van) a szokásos tömeg, a szokásos európai épitkezési formák, a szokásos diszőrség a palota előtt ... minél többet lát az ember, annál inkább feltűnik, hogy igazából csak az őrség egyenruhája változik, legyen az bárhol Európában.
Innen látszik az egész város, a zsúfolt épületek, a parton vesztegelő méregdrága jachtok, a csodás autók. A túl szorosan egymásra épitett lakóházak miatt a zöldövezetet felköltöztették a tetőkre, mindenhol törpenövésű fák, bokrok, pálmák, kéken csillogó úszómedencék vannak a magasba emelve. Az óvároson átgyalogolva egy érdekes jelenség: egy magas fiatalember bevágódik egy Rolls Royce-ba, de az minden igyekezete ellenére sem akar beindulni. Jól szórakozunk rajta, szinte ajánlanánk hogy próbáljon ki egy Dacia Logan-t is, hátha az jobban működik. De hagyjuk az hires autómárkát érvényesülni, inkább megnézzük az akvárium épületét (Elődtől tudom hogy ez Európa legnagyobb, legszebb akváriuma ... 12,5 Euró a belépő), majd sétálunk a hibátlanul karbantartott utcákon. Előd kérésére lemegyünk megnézni a Louis II stadiont is, és miközbe a stadion mellett fotózgatunk, látjuk amint a Rolls Royce-t húzatják. Most már tényleg jó mókának tűnik a dolog .. jó kis poénok sülnek el a szegény autó számlájára.
És végül elszánjuk magunkat ... pizzát eszünk. Soha nem gondoltam volna, hogy én valaha vacsorázni fogok vendéglőben Monte Carlo szivében. Lévén hogy ma nem ettünk reggel óta semmit, este van, és nem tudjuk hogy még eszünk-e ma ... nem láttunk ennél jobb esélyt egy kiadós vacsorára. (1 pizza – 9 euró). Evés után lassan visszaballagtunk a parkolóig, miközbe Előd már a jövő befektetéseit latolgatta, vizsgálva az esetleges célpontokat.
Még csak egy dolgunk volt itt ... végigmenni az autóval a Forma1 pályán. Tudniillik, a mindennapokban a pálya egyszerű közút ... fekvőrendőrökkel, virágokkal, átjárokkal. Előd másodpilóta térképpel a kézben, Andris pilóta (és autótulajdonos) ... pontosan követve a kiszabott útakat hajtanak végig a pályán. Ez is megvolt ...
Végülis, érdemes idejönni látogatóba, megnézni a nevezetességeket, pár órát eltölteni egy olyan világba ahol teljesen idegennek érzi magát az ember, és oly távolinak mindent, ami csak pénzért vásárolható meg. A mérhetetlen gazdagság és a hatalmas szakadék ami elválasztja a turistát e gazdagságtól, inkább riasztó, semhogy élvezhető legyen itt egy többnapos üdülés.
Nekünk meg igencsak muszály volt végre elindulni innen, hiszen már öreg este volt, és még fogalmunk sem volt hogy hol alszunk ma éjszaka, vagy hogy alszunk-e egyáltalán. Hogy itt nem maradhatunk, az biztos.
Bár Cannes és St. Tropez csak 25-30 km lehet innen, senki nem akarja tovább e tengerparti utazást, és egységes döntés születik: megyünk vissza Svájcba. Nice felé indulunk a parton, de hamar rájövünk hogy nem lessz a legjobb irány. Visszafordulunk Monaco felé, felmegyünk a hegyoldalba épitett autópályára, és gyors tempóba haladunk át a francia részen, majd Olaszországba letérünk a pályáról, és a hegyek felé vesszük az irányt. Nagyon kezd fájni a hátam, nem tudom eldönteni hogy izomfájás kinoz vagy veseproblémáim kerültek ismét felszinre.
Cueno (olasz város) felé haladva, végre találunk egy szimpatikus leállót, ahol megállunk éjszakázni. Megisszuk a még Svájcba vásárolt söröket lennebb egy patakparton, majd Előd és én a szabad ég alatt, Andris meg az autóba, nyugovóra térünk. Meleg van, csillagos az ég, nem is reménykedtünk ilyen kényelmes szálláson. Enyhül a hátfájásom ... lassan belealszom.
Reggel a nap simogató sugarai ébresztenek, de alig mozdulok meg, ismét a tegnap esti fájdalom kerül felszinre, szédülök és hányingerem is van ... végképp nem tudom eldönteni hogy mi bajom lehet. Csodálkozom hogy az éjszakát sikerült átaludni. Mi bajom lehet ? Ismét hányinger környékez, el is megyek odébb, de semmi. Nem tudok enni semmit.
Igy, fájdalmas gyötrődések közepette fedezem fel a körülöttünk lévő világot. A patak feletti hid egy Fanghetto nevű faluba vezet, ahol a napfelkelte után igen sűrűn járnak be autók, biciklisek, túra és kanyoning-os felszerelésben feszitők egyaránt. És azt képzelné az ember hogy egy ilyen eldugott faluban ritka vendég az idegen. Kőházai büszkén állják az idő vasfogát ... a sziklás, bozótos vidék inkább a meditterán török vagy görög falukra emlékeztet.
Fájdalmaim csillapodni kezdenek, összeszedjük magunkat, de indulás előtt ismét, talán még erősebben, törnek rám újra. Fájdalomcsillapitót veszek be, kissé az álom is elnyom az anyósülésen, aztán jobban érzem magam és az indulás mellett döntünk. Gyönyörű kanyon mentén haladunk tovább, tankolunk egy útmenti faluban, majd kiérünk az olasz felföldre, egymás után hagyjuk magunk mögött a városokat. A települések unalmasan egyformák, nézelődés nélkül haladunk ...
Most már a Como tó partján fogunk visszamenni Svájcba. Előd másodpilóta utasitásai alapján jutunk be Como előtt egy gyanús, sűrű erdőbe, ahol mindenki első reakciója a Robin Hood filmek felidézése. Kiérve az erdőből, rövidesen beérünk Como városába, és meglátjuk a tó déli csücskét is. Szép vidék, régi települések tradicionális stilusu házakkal, szűk utcákkal. Kár hogy az eső ismét esik, szürke függöny mögé rejtve a tájat.
Kintalvásról szó sem lehetett, az eső nem lazitott, igy megosztva az autót, nyomoruságosan összegörnyedve próbáltuk alvásra birni magunkat.
Nagyon kinos éjszakát töltöttünk, reggel mindenki zsibbadtan kászálódott ki az autóból, reménykedve hogy még beindul a vérkeringés végtagjainkban. Tisztul az égbolt is, hideg van, a reggelihez senkinek nincsen kedve, különben is utáljuk a kajákat, már két hete nem változik a menü.
Elindulunk, a svájci határon senki nem törődik velünk, a határőrök unottan nézik amint megállás nélkül áthajtanak az autók. Igen meredek hágó viszen fel Engadin völgyébe, majd felérve a tetőre egy gyönyörú, kéken csillogó tó partján találjuk magunkat (Segl tó). Mindjárt jobban érzi magát a társaság, a nap is birtokába vette az égboltot, sokáig vacakolunk mig találunk egy jó helyet a parton, ahol végre eltölthetünk pár nyugodt órát. Bár továbbra is hideg szél fúj, az autó takarásában reggelizünk, majd ugyanitt kifekszünk a napra, mosolyra fakasztva az arra járókat. A kilátás a Bernina Alpokra fennséges, és a háromezer méteren fehérlő hó bizonyitani látszik az időjárás előrejelzést az elmúlt napokra.
Egészen kora délutánig lustálkodunk a tóparton, az út túloldalán a fenyvesbe málnát és erdei epret is találunk, a svájciak biztosan nem álltak meg leszedni (a szupermarkettben olcsóbb).
Délután belátogatunk a legközelebbi, Andris által már felfedezett faluba (Segl Maria - 1809 m), dokumentációt gyűjtünk a környékről, és vizet veszünk. Teljesen ugy néz ki itt mintha egy szanatóriumba kerültünk volna, mindenki nyugodtan sétálgatott az utcákon, csend uralkodott a tájon ... de hát itt minden falu ilyen hangulatot áraszt.
Innen St. Moritz-ba mentünk, Engadin völgyének fővárosába, majd egy Pontresina nevű helyiségbe, ahol 25-én reggel Zoliékkal kellett találkozni, és innen indulnak a Bernina Alpok túraútjai is, amúgy egy igen szimpatikus település. Lévén hogy kenyér nélkül maradtunk (egészen eddig kitartott az otthonról hozott 4 db házikenyér), elindultunk vásárolni, de gyakorlatilag minden üzlet az orrunk előtt zárt be. Vagyis ma este és holnap reggel, hatalmas adag leves a menü, kenyér nélkül.
Estére és éjszakázni felköltözünk az Albulapass felé vezető út melletti erdőszélre. Sötétedésig keresztrejtvényfejtéssel ütjük agyon az időt, közbe két őzikén szórakozunk, akik kiváncsiságuktól hajtva egyre közelebb jönnek az autóhoz, a kiszűrődő zajok óvatossá teszik őket, majd eloldalognak a meredek hegyoldalon. Közben sajnos rossz hirek is jönnek .. Andris kislánya – Lilla – kórházba van.
A vacsoránk, mint emlitettem, egy nagy adag leves kenyér nélkül, majd Előddel ismét az autó mellé fekszünk hálózsákjainkba búrkolózva, Andris pedig az autóban mocorogva probál elaludni. Itt magasan vagyunk (kb. 2000 m), és biztosan hűvösebb éjszaka vár ránk. A csillagos eget fürkészve hamar elalszunk.
Nem tudom mennyi ideig aludtunk zavartalanul, de egyszerre csak irdatlan hörgő-ugató hangok ébresztenek. Mindez nem több mint 3-4 méterre a fejünk mellett. Megrémülve emelkedünk fel, de Előd azonnal reagál és nyugodtan közli velem hogy csak egy őz volt, aki a hálózsákba burkolt „idegeneket” csak későre vette észre, és riasztotta a másikat, miközben ijedten szaladt a menedéket nyújtó fák közé. Tény az hogy kalapáló szivritumsom csak hosszú percek után csendesedik le, és a visszaalvás sem megy olyan könnyen. Viszont az éjszaka hátralévő része tényleg zavartalanul telik, hajnalba azért még egyszer megzavartak az őzek, de most távolabbról, diszkrétebben. Hideg reggel volt.
Az Inn völgye
Aztán lassan kimászunk a meleg hálózsákokból. A reggeli harmat miatt eléggé eláztak, de sebaj, mára jó időt igértek, lessz ideje megszáradni. Ma lessz az utolsó napunk itt Svájcba, a fiuk megirják Zolinak hogy az indulás ma este 8 órától lessz, találkozunk Pontresinában az állomáson.
A mi programunk pedig mára a Piz Languard 3262 máteres csúcsa, ahonnan szép a kilátás a teljes Bernina Alpokra és nemcsak. Andris nem fog elkisérni minket, két oka is van rá, egyik hogy a térdei nem fogják kibirni, másik hogy ő már volt ezen a csúcson (a tippet is tőle kaptuk). Eközben ő autózni fog az Albulapass-ra.
Kissé lennebb ereszkedünk a napfényre reggelizni, elfogyasztjuk a kenyér nélküli levesünket. Ma paradicsomleves van sok laskával dúsitva, csak hogy változzon a menü. Közbe a hálózsákok is megszáradnak, becsomagolunk, előkészitjük a túrára a kiszsákokat, majd Andris beviszen Pontresinába (1805 m).
Itt elválunk, megegyezzük hogy majd csengetünk ha visszaértünk, ő elmegy kenyeret vásárolni, mi meg nekiindulunk a házak közt felfele. Erdőben haladunk egy darabig, majd hamar kijutunk az alpesi zónába a felvonóház épületénél. Lentről a csúcsig 4,5-5 óra a kalauzidő. Azt hiszem azért annyit mi nem fogunk csinálni. Innen egy enyhén emelkedő völgy bal oldalán megyünk felfelé, előttünk a Piz Languard sziklás csúcsa. Gyorsan haladunk, szerre előzzük a túrázókat, köztük sokan idősek is, akik meglepő fiatalossággal araszolnak a hegyen. A csúcstömb aljától meredek, kanyargós ösvény vezet fel a sziklás, törmelékes oldalon, egészen a csúcs alatt 100 méterrel lévő menházig. Bemegyünk leüllni egy kis időre, de még kis időt sem töltünk a teraszon mert mivel nem voltunk hajlandóak fogyasztani, illedelmesen kitessékeltek. Sebaj, felmegyünk a csúcsra, és ott szedjük elő a gyümölcskonzervet meg édességeket, és miközbe Előd tele torokból Ákos dalait énekli, eszünk ... majd, bár rossz időnek nem mondható, de szürke az égbolt, nem kedvező a fotózásnak, csak pár képet készitünk.
A Piz Languard (3262m) és Előd
2,5 órát csináltunk a csúcsig .. nagyon jó idő, kb. 760 méter szintkülönbség óránként még svájci viszonylatban is jó eredmény, ez annak ellenére hogy Előd kiégettnek, kiéhezettnek és gyengének érzi magát. Viszont lefele nagyon ellustulunk, még rengeteg időnk van este 8-ig, és inkább itt fennt kellene eltölteni. Éppen ezért, amikor leérünk a felvonóház közelébe, a nap is visszanyerte erejét, egy szélcsendes helyen, a villanypásztor felügyelete alatt kiheveredünk a fűbe, és el is alszunk. Csak arra ébredünk fel néha, hogy a hangoskodó túrázócsoportok közelednek, majd közelünkbe érve hirtelen elhalkulnak, ki csodálkozva a szokatlan viselkedésünkön, ki tisztelettudóan elhaladva mellettünk. Csak mosolygunk, és alszunk is tovább.
Messze lent St. Moritz
Kellemes meleg van, előveszem a gépet és kihasználva a tiszta időt, készitek pár képet. Kissé gyanús tehénszagunk van délutánra, de ez nem jelent gondot, úgyis az erdőben ereszkedünk vissza a faluig, és amire leérünk már nyoma sem lessz.
Beérve Pontresinába csengetünk Andrisnak, majd leballagunk az állomásig, ahol meglepetésemre Zoliékkal futunk össze, ők is túráról érkeznek. Sokáig várunk Andrisra, és a friss kenyérre. Persze kiderül hogy amikor csengettünk még a hágón volt, és késlekedése annak tudható be hogy a rendőrök megállitották, és alaposan végigkutatták az autót és minden ott lévő dokumentumjainkat, 1,5 órát rabolva el ezzel a Andris idejéből. Nem találtak semmi gyanúsat, de Andris későre ért fel a hágóra, és persze még később a találkozóhelyre.
Kivonultunk egy nem fizetős parkolóhelyre, kajáltunk, összeraktuk a cuccokat, és útra készen mentünk vissza Pontresinába felszedni Zolit. 8-kor megjönnek Zoliék, tankolunk, búcsuzunk Kamalikától, majd határozottan hazafelé vesszük az irányt. Jó is volt igy, nem hiányzott még egy kintalvós éjszaka, és reggelig akár Becsig is eljuthatunk. Persze ismét Andris a kormányos, az Inn folyót követve kanyargózunk a svájci utakon. Hamar besötétedik, csak az autók fényeit bámuljuk, és én ismét másodpilóta vagyok, ami azt jelenti hogy nem szabad elaludnom, figyelem az útat, és szórakoztatni próbálom a sofőrt is. Svájc és Ausztria közti határon senki, innen már autópályára lépünk, Salzburg az első cél, de odaérve Andris még jól van, én is birom még, igy változatlan felállásban haladunk tovább Bécsig. Itt megállunk egy hatalmas benzinkútnál, tankolunk, eszünk egy keveset, majd Előd veszi át a pilótaülést, én pedig maradok a másodpilóta szerepben.
Hajnalba érünk be Budapestre, Zoli öccséhez, Robihoz megyünk. Egy – két sikertelen próbálkozás után megtaláljuk a keresett utcát, és kikászálódunk az autóból. Annyira fáradt vagyok (mintha végig én vezettem volna), végülis csak én nem aludtam semmit az indulás óta. Felérve Robihoz azonnal elalszom. Kb. 2 óra alvás után Zoli költi a társaságot, összepakoljuk a maradék cuccokat, és elindulunk Debrecen felé. Most már én vagyok a sofőr, mellettem Andris mereszti szemeit. Budapest körzetét elhagyva enyhül a forgalom, és innen már unalmas, kietlen pályán igyekszünk minél hamarabb a határhoz érni. Simán érünk át Romániába, majd a gödrös hazai útakon vergődök át Nagyváradon. A MOL kútnál adom át a kormányt gazdájának. Mindenki felhivja szeretteit, én is beszélek Zsuszival (közben ő is Bulgáriában volt egy hétre), megrendelem a vacsorát, majd benyomulunk a fullasztó forgalomba. Párás, meleg napon érkeztünk haza, a légkondit egész nap járatni kell ... de egyre közelebb kerülünk a végcélhoz, mignem este 9 órakor befutunk Szentgyörgyre és újratankoljuk a hűséges Audi-t, bezárva ezzel a kört.
Hamarosan hagyom a fiukat, nekünk még vissza kell menni Brassóba, ahol már vár Ildikó (húgom) és Laci, akik ugyancsak most érkeznek Olaszországi körútjukról.
Éjfél körül érkezünk haza, egyenesen anyuhoz megyünk haza, ahol már teritett asztal várja az újra összegyült családot.
És csak mesélünk ... mesélünk, egymás szavába vágva, ki-ki a maga élményeit ... mesélünk ..
